• Létünkért közösség
  • Létünkért közösség
  • Létünkért közösség
  • Létünkért közösség
  • Létünkért közösség
  • Létünkért közösség
  • Létünkért közösség
  • Létünkért közösség
  •  

Loptam egy verset

 

 MAGYAR TÁNC.


Hol ma élek, múló, testi létem töltöm
ropják –e majd e szent esőszagú földön
tündértáncuk, fonott hajú ifjú lányok
libben –e még virágmintás bő szoknyájuk
a körtánc közben, mint kecses pillangók
piros topánjukban, a körből szerte illanók
mint a mezőn a pacsirta, kedvesen dalolva
olvadó íz, mézes, édes magyar mosoly
mi minden legénynek szívéig hatol.

Legények hetyke kalapján billeg –e még
az árvalányhaj bokra, s a szénaszagú nyár
kalpagjukról egymásnak meddig szalutál?
Tánccal játszzák természetnek himnuszát,
duhaj táncuk pergő, élettel telt ritmusát,
fényes bőrcsizmákon vajon meddig mérik?
Gyermekeink azt a napot még megérik?

Kihal e az ősi szellem, végleg belőlünk
Hasztalan vágyaknak ismét bedőlünk?
Éltet –e még, vagy elhal az ősi gyökér,
ez a büszke, vigaszságra termett nemzet
tízezer éves léte ma, vagy holnap, véget ér?

Hol csendült a nóta, s a barázdák
fodrai szántották át a végtelen rónát
hol kopasznyakú kakas kapirgált
ma kietlen, sivár, hasztalan pusztaság.
Hol egykor apáink dolgos kezétől
omlott a göröngy, zöldült ki a vetés

Az, ma nyűg! Fölös.
A parasztnak  szenvedés.
Telkek,   tervek,   autóutak,
a  föld, mára csak  befektetés.
Csak áru lett e Föld.  Adják és veszik.
Brókerek, ügyvédek a gazdákat rászedik,
maradnak-e  gazdák,  kik elvből  kitartanak?
Pályák  és  plázák sorban, gombamód hajtanak.

Legyalult  földek,  hitek, kiszolgált  múltak
büszke népből, fogyasztóvá egybegyúrtak.
Szabadokból  –lopva-,  szolgák  lettünk
de reánk  száll majd, bármit  tettünk.

Hát   kufárrá váltunk –e  mind
eladva apránként szülőhazánkat!?
Bolhák  vagyunk Földanyánk  testén,
kik felosztjuk egymás közt a kutyákat!
A  Föld  az  Élet!  Arany helyett homok,
ha lábad alól, mind, betonra cseréled.

Miért  küzdött  értünk,  sok-sok  ősapánk
hogy Európa szívében lehessen a hazánk
e   föld   gazdag,   szelíd   jussa    helyett,
torz világ alól, majdan kicsúszik a szőnyeg
számok, szerződés, értéktelen papírhegyek
jutnak csak asztalodra kenyérként neked.

Bereknek nádasa már másnak neszel
Pár év, csak egyszerre hontalan leszel.
Ma  úgy érzed  szabad  vagy, s a világ
a pénzedért  tárt  karokkal vár,  imád.
Meddig  kísért  a  régmúlt,  az  emlék
A  boldog, magyar  hársillatú  határ?
dicső  utunk,  amit  elmosott –nemrég-
a hamis tudás, s eltörli a globális feledés.

A haza  több,  mint őseink kusza álma
kényelmes  ágy  és  jól  tömött  párna.
Pipacsok,  rezedák,  lengő  búzakalász
végtelen  rónák, kék  ég, csalóka délibáb
juharfák,  gesztenyék, a  gyalogló buckák
fehéren  álló  vályogházikók,  nádas  tetők
sötétlő árnyak lidércek, mesék, lápos mezők
kart-karba   öltve  járnak   mindig  együtt
test  a testben,  mint  hűséges   szeretők.
Kemencékben  sülő  kenyér  izgató  illata
Fonott  kosár,  gémeskút,  rétek  erdők
ez, s  mi még’, mind  a magyar  haza!

Van –e még mi tényleg csak a miénk?
amire  együtt  büszkék  is  lehetnénk?
a Géniusz, mit Istentől bőviben kaptunk
most is éber, e perctől is, segíthet rajtunk.

Hol  van a  külföld, s mettől  a haza?
Fülünkbe tolong, idegen szavak hada
sokszor  sértőn,  az észnek sem  értőn
harsogva  nyomja  el  lelkünk  szavát.
Figyelj,  érezz, ki  az,  ki  kezet  nyújt.
Ő, szintén ad és kap, mint egy jó barát
vagy, hamis ideák álarca mögé bújt.

Életünk mára, mély álomban tengeténk.
Lantunkat, mi, költők is, pénzért pengeténk
.Már lovunk sem, honunk sem magyar!
Bérem  sem  az, mi  csekély  és fanyar
s  ha  költeném,  leginkább  az  zavar,
idegen szemfedőm, mi holtomban eltakar.
Jogász, menedzser, bankár, ügynök legyen
vagy  pártos, az,  ki élni- ma-, jól  akar.

A  nemzetünk  büszke  szelleme
körúton  jár, északon vagy délen
vagy  épp búcsút int, s a Kárpátok
opálos ködbe vesző csúcsain honol.
Lassankint  e népnek minden fénye
új istenét követve, nyugatra vándorol.

Egyet, -Hazám-, Neked ígérhetek:
Én,  az   egy – de  nem  az   első-,
szívben-szóban, mindig benne leszek.
Nem   mások   ellen,   vagy valamiért,
önös számítón, csak  hálámból, mert -
Te  drága  otthon-, végre  felriadtam,
itt engem, - óvó öledben -, valami ért!

Elért az üzenet, mely az ősi rögtől-
Öröktől-,   Hozzád    is   szól  a   Teremtő!
Érted is mindig újraéled, a mag, s terem tő!
Ős-Ten-ből  sarjadó  szilárd  törzs, újrahajtó
szívekben  burjánzó bokra, benne  rejtekajtó.
Ha együtt éljük, már nem féljük röpke létünk
Turulmadár, Szent Agyalunk a reményünk.
Nékem  nem kívül  épül az újabb  otthon!
Csupasz falakra  új fészkemet  hordom.
A  régit végleg,  porig  lebontom.

Tőrül    hasadt,     ágrólszakadt, 
kicsiny nemzet, dicső zászlónk
áramlással  szembe   halad,
elvész az ki kívül maradt.
Úgy  döntöttem,
 -végleg- 
Míg élek
itt maradok
sorsunk  közös
kibújni  nem  tudok.
Szülőm e   Föld,  a  Hon
Millió fiának lelkén át-hatok
S   a   szívek,   -ha    hívek
ritmusra          gerjed
bennük a dob-banás.
Egyszer -  egyet
mikor,  a  sor
rám   kerül
én   ad
ok!

 

ISTI.  2005. 07. 12.