Vissza a főoldalra!

 

Az „Út”

 

Bár azt a címet adtam ennek a könyvnek, hogy „Az Út”, valójában nincs semmiféle „út”! Vagyis van, de még sincs. Van annak, aki keresi. Ugyan akkor nincs neki, mert keresi, és nincs annak, aki „megtalálta”. Kétség kívül, nevezhetjük „útnak” életünket, melyen végighaladunk. Aztán vannak sokan, akik úgy gondolják – mivel nincsenek megelégedve életükkel –, hogy létezik egy olyan út, mely a boldogsághoz, igazsághoz… vezet. Sokan keresik ezt szorgalmasan, hiszen az ember boldog kíván lenni. Nos, azok számára, kik keresik az utat, mondom: nincs semmiféle „út”! Csak HIT van, semmi más. Vagy ha jobban tetszik: gondolat. A HIT nem más, mit gondolat. Mit hiszel? Mit gondolsz? Nos, ez építi köréd a Te valóságodat! Amit hiszel, amit gondolsz. Valóság lehet számodra bármi, amiben hinni tudsz, és nem létezhet számodra az, miben hinni képtelen vagy. Ez maga a teremtés egyben. Így aztán, amikor megteremted az „Utat”, rájössz, hogy nincs is, Te hoztad létre, amitől aztán valósággá vált számodra, így ezért van. Faramuci, mi?

De hát minden, ami van, a gondolat teremtésével jött létre. Minden, amit látsz fizikai valóságodban, előtte nem volt más, mint gondolat, ami a hiten keresztül a szó és tett által lett valósággá (fizikailag „kézzelfoghatóvá”). A gondolat világa éppen olyan létező világ, mint a fizikai világ, csak még nem „öltözött fel”. Arra való tekintettel, számodra az „ÉN” számára csak ölt fizikai valóságot, amiben hinni tud (ami maga a teremtés, ha szó és tett követi), vigyázni kell, mire gondolsz, miben hiszel! Te, aki úgy gondolod, van „ÚT”, és keresed ezt lankadatlan, egyszerre teszel bizonyságot akaratodról, kívánságodról, és hitetlenségedről.  Amennyiben valóban hinnéd, hogy az „ÚT”, amit keresel, létezik, nem keresnéd. Miért is keresnéd, hiszen Te vagy a teremtő, és tudod, hogy van, teremtettél. Azzal, hogy keresed, kifejezed hitetlenségedet, miszerint nem létezik az „ÚT”. Ha képes lennél hinni abban, hogy Te vagy a „Teremtő”, nem keresnéd, mert tudnád, hogy VAN.  Pont a keresés az, ami elzár attól, hogy megtapasztald, hogy VAN. A keresés miatt nem találod.

         Sok mindent bejártam életem alatt. Voltam, aki voltam, s most vagyok, aki vagyok. Mindig is „ÉN” voltam, s csak az tett mássá, amit épp gondoltam magamról. Sok ember mit nem adna azért a boldogságért, szabadságért…, amiben ma élek. Úgy gondoltam, megosztom Veletek ezt. Elmondom, én hogy váltam „bolondá”. Megosztom, mert sokan unszoltak, tegyem meg, írjam meg, hogy másoknak „mankót” adjunk az élethez.

Megtettem, leírtam az én „Utamat”. Az utat, amit bejártam, s hozott, amit hozott.

Sokan keresik közületek a nagy igazságot. Minden, amit leírtam, az én igazságom, nem a Tiéd!

De ne feledd! Te sem vagy más, mint egy „ÉN”!

 

Bevezető

Előszó

I. fejezet: A kezdetek.

II. fejezet: A „Krakk”

III. fejezet: A kiút (Dokiék megismerése… IV. fejezet előtt)

IV. fejezet: Új életforma kezdete

V.  fejezet: Alapítvány születik

VI. fejezet: „Erőlködések”

VII. fejezet: Megint fent és megint lent

VIII. fejezet: Kapcsolatom a szellemvilággal, a spirituális fejlődés

IX. fejezet: Sem lent, sem fent; KÖZÉPEN

X. fejezet: Beszélgetés az alapítványról

XI. fejezet: Beszélgetés „mindenről”

Itt folytatni! (folyt köv.)

 

Ezt a könyvet egy „Bolond” írta. Nem hiszem, hogy lenne értelme megszemélyesíteni a Bolondot. Minek? Ha jól belegondolunk, teljesen mindegy, hogy ki írta le ezeket a sorokat. Mikor az ember azt vizsgálja, hogy maga a forrás milyen hiteles, úgymond feltételekhez köti, hogy mit hisz el abból, amit hall, amit olvas. Amennyiben így tesz, máris „megbukott”. Több okból is. Mivel a valóság nem más, mint amit hiszünk, és semmi sem valóság számodra, amiben hinni képtelen vagy, így semmi nem lehet valóság számodra abból sem, amit én bemutatok, leírok, megéltem, és ennek kapcsán állíthatom – Te is megélheted. Hiszen csak gondolj bele!  Minden, mi valóság, előtte nem volt más, mint „gondolat”, mely megvalósult. Hitetlenkedve állhatsz e kijelentés előtt, de ez csak azért van, mert ismereteid a mindenségről „hiányosak”. Az ismeret, a megismerés, a „tudás”, annak az alapköve, amire kivétel nélkül minden ember vágyik. Ez nem más, mint a szeretet, a boldogság, az egészség...

         Számos könyv jelenik meg, jobbnál jobbak. Én magam is olvastam jó néhányat, melyből tudtam hitet meríteni. Nélkülük nem találtam volna kiutat kínokkal megtelt életemből.

Amennyiben meg kívánod teremteni a boldogságodat, azt a boldogságot, amit nem egy-egy pillanatnyi vágy kielégítése okoz, hanem örökké tart, légy okos! Légy sokkal okosabb, mint én voltam! Téged ne a kínok tanítsanak meg… Ne a kínok tegyenek bölcsebbé! Én buta ember vagyok! Én „bolond” vagyok, mert nem tanultam más kárából, mint az okos emberek.

         Nagyon fontos momentum, hogy minden, mit kiolvasni vélsz magad számára, annyira igaz, amennyire annak tartod! Nem állítom, és nem is állíthatom, hogy én az „élet igazságait” tárom fel előtted, mert én már tudom, hogy a valóság valóban mindig az, amit éppen hiszünk! Ennek ellenére azt állítom, hogy amennyiben képes vagy figyelmesen olvasni, esetem, életem egyfajta „mankót” ad, mellyel furcsa módon – bár „mankó” – olyan akadályokon juthatsz át, amiről előtte álmodni sem mertél!

 

A kezdet

 

         1966-ban születtem egy Tolna megyei kis faluban, eléggé szegény körülmények között. Utolsó gyerekként jöttem a világra, hatodik testvérként. Apám vak, anyám analfabéta a mai napig. Meglehetősen későn szült anyám, 42 éves korában. Óvodai koromra visszaemlékezve, csak annyi maradt meg, hogy elég sokszor lettem „ott felejtve”. Na nem azért, mert nem törődtek velem a szüleim, inkább testvéreim játszották el az időt suli után. Arra való tekintettel, hogy anyám és apám Erdélyből származtak, volt valami kis barna alapszínem, amit egyesek cigány származásnak véltek, s csúfoltak is rendesen miatta. Nem mentegetőzöm, de csak arról volt szó, hogy elég szabad gyerekként élhettem, mezítláb, állandóan a napon, szénakazlon… könnyen lebarnultam. Nem tartoztam azok közé a gyerekek közé, akit még a széltől is óvtak. Meglehetősen szabad emberke voltam. Van, aki ezt a szülők nemtörődömségének hívja, de a valóság nem ez. Tudom, hogy anyám mennyire szeretett bennünket. Bár szegények voltunk és nagyon sokat dolgozott, hat becsületes, tisztességes embert nevelt fel. Ami az iskolás éveket illeti, elképesztően rossz, szófogadatlan gyerek voltam.  Nem is akármilyen rossz. Gondolom, ebben jelentős szerepe volt annak, hogy anyám nem tudott olvasni, apám pedig vak volt. Így nem igazán volt kontroll az ellenőrző könyvem felett, ami aztán hamar megtelt beírással. Azt hiszem, a tanulással is bajok voltak, hiszen szinte soha nem volt tankönyv a kezemben. Na nem mintha ez büszkeséggel töltene el, de így utólag nézve, semmit nem bánok. Szintén nemtörődömségnek tűnhet egyesek szemében anyám hozzáállása iskolámhoz, valamint – némi kívánnivalót maga után hagyó – tanulási szokásaimhoz. Ugyanis, amikor egyest vittem haza, csak ennyit mondott: „Nem nekem tanulsz… A magad jováért  (bár ilyen szó nincs a magyar nyelvben, de anyám így mondta) tanulsz.” Érdekes kis asszonyka az én anyám, nagyon szeretem. Önfejű, hajthatatlan… Pont, mint én. Mára már egy megtört, beteges öregasszony, ki egyáltalán nincs megbékélve a világgal. Amikor elmegyek hozzá és leülök mellé az ágyára, eszembe jut a múlt, s olyankor mosolygok rá, megpuszilgatom arcát, vékony erektől duzzadó kezét megsimogatom, miközben tudom, már nem sok van neki hátra, „nyugalomba tér”. (Idő közben megtörtént, anyám elhagyta ezt a világot.)

        De visszatérve iskolás éveimre, amolyan mókamester voltam. Nekem semmi sem számított, nem tartottam a beírásoktól, sem az egyesektől. Engem nem várt otthon emiatt verés. Ugyanakkor sokat kaptam apámtól, ha nem csináltam, amit mondott. Nem is akármivel. Volt neki egy jó vastag szíja. Valami gépet hajthatott valamikor, afféle gumírozott vászonféleség. Majd becsináltam, amikor rám vágott. Rendesen el szokott ruházni. Egyszer a szomszéd azt mondja nekem, miért vagy olyan buta, miért nem szaladsz el előle? Nem emlékszem, hogy válaszoltam-e neki. De ha tudta volna, hogy azért nincs értelme elszaladni előle, mert éjjel, mikor a legszebb álmomat aludtam, akkor vett ki az ágyból és ruházott meg… Szóval hamar megtanultam, hogy a „következmény” utolér. Kegyetlen!? ÁÁÁ! Nem! Azt hiszem, sokat köszönhetek neki. Nagyon sok mindenre megtanított az életben. Még alkoholizmusából is tanultam. Soha nem iszom alkoholt, még ünnepeken sem. Nem kell. Láttam, hogy mit tesz az emberrel, ezért egy életre úgy döntöttem, nem kell. Persze hazudnék, ha azt mondanám, nem kóstoltam meg. Sőt! A szüleim engedték meg, hogy igyak. Emlékszem, szilveszter volt, betöltöttem a 14. életévemet. Megkóstolhattam a pálinkát, aztán a bort, aztán a sört… Aztán meg azt vettem észre egy idő után, hogy a kártyázás közben a lapok össze akarnak mosódni a kezemben, így inkább lefeküdtem aludni. Másnap pedig égett a gyomrom, mint a pokol. Hűs tejjel igyekeztem csillapítani, de ahogy lement a tej, körülnézett, és jött is vissza. A fejem is zúgott rendesen, majd szétrobbant. Na, nekem ez nem kell, nincs rá szükségem, döntöttem el egy életre szólóan. 18. születésnapomon még egyszer tudatosan ittam, de azóta egy kortyot sem. A cigarettával és a kávéval is hasonlóképpen jártam. A bátyám barátaival megmutatta a dohányzás "„örömét". ”Szívj egy jó nagy slukkot, öcsém!” – mondta. „Jó, most vegyél gyorsan egy nagy levegőt!” S én hülye, vettem. Majd kiköptem a tüdőmet. Na, ez sem kell. Ez volt az a pillanat, amikor egy életre száműztem a cigarettát. A kávéból is kétujjnyit ittam meg, de majd’ kiugrott a szívem a helyéről, annyira elkezdett kalapálni... Na, ez sem kell!

         Megint elkalandoztam. Szóval, mint mondtam, nagyon rossz gyerek voltam. A napló tele beírással. Volt ám előnye is ezeknek! Bizony! A rossz dolgokban is van jó, csak meg kell találni! A tanári asztallal szembeni padsorban ültem, úgy közép tájt. Amikor a tanár azt kereste a naplóban, ki feleljen, én előre pillantottam, s bár elolvasni nem lehetett olyan messziről a betűket, hogy kinél is van nyitva, látszott, ha nálam tartott, mert ott a jegyzeteknek szánt rubrika tele volt írva a rossz magaviseletem miatt. Ilyenkor összehúztam magam, hogy másoktól lehetőleg ne vegyem el a felelési lehetőséget. Feltétlen meg kell említenem kedvenc tanáromat, akinek sokat köszönhetek, s akit a legtöbbet bosszantottam. Ő Marika néni, a magyartanárom. Egy tünemény. Elképesztően jó tanár volt. Rengetegszer kizavart az óráról, levitt az igazgatóhoz „fejmosásra”, teleírta a naplót… Hogy miért is tette ezeket? Magyar óra. „Erős (így hívnak), böfögj egyet!” – mondta a szórakozni vágyó osztálytársam. És mivel Erős, vagyis én, tudott akarattal böfögni akkorát, amekkorát csak akart, hát beleböfögött az óra közepébe egy orbitálisan hangosat, mire az egész osztály röhögésben tört ki. „Hozd ki az ellenőrződ, édes fiam!” – szólított fel Marika néni. 

–       Nem viszem.

–       Hozd ki!

–       Nem viszem!

–       Azt mondtam, hozd ide!

–       Nincs itt.

–       Akkor beírok a naplóba… - és mérges igyekezettel lapozta fel a nevemnél a naplót, elfeledkezve, hogy az bizony, már betelt.

–       Úgyis tetetek bele pótlapot! – fenyegetett meg immár Isten tudja, hányadik alkalommal.

–       Tetessen…”

Van egy dolog, amit nem felejtek el soha. Megtaníttatott velem valamit, amihez nem volt kedvem. Ez nem más, mint az óda. A következő történt. Házi feladat: Mi az óda? Másnap:

–       „Győző! Mondd fel!

–       Nem tudom.

–       Egyes, ülj le!”

Gondoltam, ezzel le is tudtuk egymást, de nem ez történt. Szeretett tanárnőm a következő órán is megkérdezte, hogy tudom-e. Persze én akkor sem tudtam. Az én kedves Marika nénim, még vagy hét alkalommal megkérdezte, hogy megtanultam-e, és persze mind a hét alkalommal bevéste az egyest. Bármennyire is szabadelvű voltam, engednem kellett az „erőszaknak”, mert arra vigyáztam, hogy meg ne bukjak. Így kedves olvasó, hadd mondjam el az ódát neked, hogy amit nagy nehezen megtanultam, „ne vesszen kárba”! Az óda olyan lírai műfaj, mely magasztos eszméket és érzelmeket fejez ki ünnepélyes formában. Azt, hogy mi a líra, ne kérdezd tőlem, mert azért nem kaptam hét karót (egyest), hogy tudjam.

Ezeket nézve én voltam maga a rémálom Marika néni számára. Azért említésre méltó pozitív dolgok is történtek ám, tudtam kedves is lenni! Például versbe foglaltam egy fogalmazást, amit aztán az egész tanári kar olvasott. Még a címére is emlékszem. „Ébred a természet”. Amikor behozta a kijavított fogalmazásokat, és elkezdte az órát tartani, észre sem vettem, mi történik. Elmondta, hogy szeretne felolvasni egy „meghatóan szép” fogalmazást az osztálynak. Mint mindig, megint mással voltam elfoglalva, már nem emlékszem, mivel. A mellettem ülő elkezdett lökdösni. „Erős! Olvassák a fogalmazásod!” Aztán arra lettem figyelmes, hogy valóban azt olvassák, amit én írtam. Mindenki feszülten hallgatta a tanár szavait, aztán mintha megbeszélték volna, tapsolni kezdtek, s egy ideig „Kis Petőfinek” szólítottak utána. Volt olyan is, hogy neki írtam verset, mármint Marika néninek. Elnézést kértem tőle benne azért, amilyen vagyok, és köszönetet mondtam mindenért, amit tőle kaptam addig is. Biztos szép lehetett a vers, mert csillogott a szeme, valószínűleg könny termelődött. Talán azért írtam le ezeket, hogy valahol látni lehessen egyfajta „vénát” arról, milyen voltam. Ballagáskor, amikor elköszöntem tőle, könnyekkel küszködve kívánt sok sikert az élethez. Azt hiszem, Ő tudta, „hova megyek”. Értetlenül álltam előtte, mert akkor még nem értettem Őt, miért sír, miért nem örül annak, hogy végre megszabadul tőlem. Ma már tudom, hogy jelentettem valamit az Ő életében, s azt is, hogy talán többet, mint egy szófogadó, ötös tanuló. Azért beszéltem róla ilyen sokat, mert soha nem felejtem el Őt, sokat gondoltam rá, Ő volt az első, ki eszembe jutott, mikor az iskolai évek kerültek szóba. És vele később is összehozott a sors.

         Az igaz, hogy szinte soha nem volt tankönyv a kezemben, viszont volt egy érdekesség. A matematika. Isten tudja miért, de ment. Ment anélkül, hogy tanultam volna. Azon az órán mindig figyeltem, ha valamit nem értettem, megkérdeztem. Abból szinte mindig ötös voltam. Ha négyest adott Kati néni, a matektanárom magatartásom miatt, olyankor legszívesebben széttéptem volna az egész könyvet és füzetet dühömben. Ő így igyekezett megfogni a heves, rosszcsont kisfiút. Őszinténszólva, sikerrel. A matek érdekes volt. Nem kellett tanulni. Egyszerűen csak érteni kellett. Egy dolgozat alatt volt, hogy hármat is megírtam, a körülöttem lévőknek pedig más feladatuk volt, mint nekem. Biztos sokan emlékeznek az A és B oszlopra, hogy ne lehessen puskázni egymásról. Azt hiszem, elmondhatom magamról, hogy elég jó volt a logikám, ezért értettem a matekot. Azt hiszem, Kati néni is csípte az agyamat, annak ellenére, hogy nehezen kezelhető gyerek voltam. Már nem nagyon emlékszem arra a szabályra, ami a grafikon megrajzolását tette lehetővé értékszámítás nélkül a megadott képletből, de arra igen, hogy nagy tetszést nyilvánított ki, mikor órán megadta a képletet az értékszámításhoz, hogy azt aztán grafikonon ábrázoljuk. Felfigyelt arra, hogy én nem dolgozok. Odajött, s ránézett a füzetemre. Látta, hogy a grafikont elkészítettem, de nem számoltam értékeket, hogy be tudjam rajzolni az egyenest. Mosolyogva kérdezte, hogy hol a számítás? Minek? – mondtam, és megmutattam, hogy lehet a képletből felrajzolni. Most visszaemlékezve már tudom, hogy amikor az arcát mosolyra húzta akkor, volt benne valami „elismerés” is. Kiküldött a táblához, és fel kellett rajzolnom, amire rájöttem, s el kellett magyaráznom a többieknek is.

         Azt hiszem, hogy már akkor volt bennem valami „különleges” (bár számomra ma már minden ember különleges.). Annak ellenére, hogy nem igazán tanultam, nem buktam egyszer sem, olyan közepesre végeztem általában. Autószerelő. Ezt a szakmát jelöltem meg, mert meg kellett valamit jelölni. De ehhez négyes átlag kellett volna, vagy legalábbis ezt mondták nekem akkor. Így Ők választottak nekem szakmát. Vasúti járműszerelőnek küldtek, úgy, mintha én akartam volna. Társadalmunk egyik téves rögeszméje, hogy más határozza meg, hogy Te mire vagy jó! És amilyen lököttek vagyunk, még el is hisszük. Végül is megkezdtem az ipari iskolát ugyanolyan stílusban, mint ahogy az általános iskolát végeztem. Az a három év a felnőtté válásom évei voltak. Azt hiszem, akkoriban kezdett kiépülni bennem az önmagammal elégedetlen gondolat, mely változásokat sürgetett külső megjelenésemre nézve. Ha jellemezni akarom, azt mondom, hogy amolyan „topis” voltam. Hogy ez mit is jelent? Talán azt: toprongyos, csóró, hanyag, lerongyolódott… Szó, ami szó, nem igazán egy szívderítő látvány lehettem, de az is lehet, hogy én gondoltam így, s ezért ezt valóságnak éltem meg. Ezen úgy éreztem, változtatnom kell, már csak azért is, mert egyre jobban érdekelt a másik nem. Levágattam a hajam, kicsit többet tisztálkodtam, és ruházatot váltottam. Ez meghozta „eredményét” a lányok terén.

Valamikor itt, vagy talán előbb, apám és anyám elvált. Sokáig éltünk egy fedél alatt, de külön lakrészben. Tanúja voltam, ahogy szinte „felemésztődik” apám a sok piától. Aztán elkerült vidékre, a testvéréhez, és ott meg is halt.

Két dolog is van, ami említésre méltó a jövő miatt. Roppant gátlásos kölök voltam. Olyannyira, hogy egy mozit nem mertem jóformán megközelíteni, mert attól rettegtem, mindenki engem néz, és mit gondolnak rólam. Annyira bennem volt ez a „mit gondolnak…” effektus, hogy még saját testvéremnél sem fogadtam el az ételt, mikor anyámmal látogatóba mentünk egész napra a faluba, ahol lakott. Állandóan az forgott az agyamban: „Vajon mit gondol? Vajon szívesen adja…?” Nem tudom, mi lehetett az alapja ennek a kialakult gátlásosságnak, aminek előtte nyoma sem volt. Nem hiszem, hogy közrejátszott volna anyám többszöri kijelentése, mikor én arról meséltem neki a nagy szegénységünkben, hogy én gazdag leszek, Ő pedig: „Jegyezd meg fiam, ki szegénynek születik, az annak is hal meg!” Végül is elmondhatom, anyám tévedett. Viszont így visszagondolva, valóban megint beteljesülni látom a tényt, ki mit gondol, számára az a valóság, hiszen a létminimum felét kapja szinte. Igaz, az én gazdagságom, amivel „büszkélkedhetek”, nem olyan, mint amilyennek sokan szeretnék. Bár, ha megismernék ezt a fajta gazdagságot, talán meg is szeretnék az emberek. „Egyperces bölcsességek”, ez a könyv címe – ha jól emlékszem –, amiben olvastam, hogy az ember kétféleképp lehet gazdag. Amikor sok pénze van, sokat dolgozik, örököl, lop, csal… Ilyenkor ki tudja elégíteni költséges vágyait. De lehet kevesebb vágya is. Ilyenkor mindig több a pénze, mint elég. Egy koldus is lehet gazdag! Irigylésre méltóan gazdag.

         A másik, ami említésre méltó ebből a korból, egy tünet, amit valószínűleg a gátlásos, félelemmel teli állapot szült meg. Azt vettem észre magamon, hogy akkor akarok nagyvécére menni mindig, amikor nincs rá lehetőségem. Ilyenkor szinte hasmenés jött rám. Ez az állapot csak fokozódott. Hogy ennek volt-e köze ahhoz, amikor nehezebb időimben éppen elegem volt az életből, az élet kegyetlenségeiből; sok időt töltöttem ágyamon fekve, azon gondolkodva, milyen megváltás lenne, ha szétnyílna a plafon, és egy nagy dárda kijönne onnan, s középen átszúrna, - nem tudom.

         Ezekben az időkben átestem az első nagy szerelmen is. Tizennégy éves múlhattam. Volt egy remek, állandó társaságunk, amolyan baráti kör, kikkel együtt jártuk a várost, tértünk be az arra érdemesnek tartott helyekre. A „bandában” fiúk éppúgy voltak, mint lányok. Az udvarlás terén elég érdekes szokásom volt. Nem voltam egy „erőszakos” típus. Ha láttam, hogy valaki pályázik a „kiszemeltre”, én átengedtem mindenféle „harc” nélkül. Ez alól egyszer volt kivétel, de mint tudjuk, a kivétel, erősíti a szabályt. Első szerelmem, első nagy szerelmem, kinek nagyon sokat köszönhetek, mert megtanította velem a szeretet lényegét, „Faka”. Ez volt a beceneve. Faka alig volt 14 éves. Bár „papírforma szerint” együtt jártunk, én elég bátortalan voltam, nehezen jutottunk el a csókig hónapok alatt. Nagyon szerelmes voltam belé. Amolyan tiniszerelem. Igaz, ez megismétlődött még egy-kétszer, hogy bele akartam halni az elvesztésbe, de ki nem esett át rajta? Egy „szép napon” elém állt Faka.

  „ - Győző, szeretsz te engem?

-         Persze – mondtam.

-         Mennyire?

-         Nagyon.

-         Mennyire nagyon?

-         Az életemnél is jobban.

-         Az jó. És fontos neked az én boldogságom?

-         Hát persze, hogy fontos, hogy kérdezhetsz ilyet?

-         Akkor jó! Csak azért kérdeztem, mert úgy érzem, most a Dolennal (ő egy másik társaság tagja) boldogabb lennék…”

Na puff neki! És én, látva az Ő értelmes kis arcát, értelmes kinyilatkoztatását, átgondolva, amit mondott, tiszta szívből kívántam neki boldogságot Dolennel, hiszen valóban szerettem Őt. Na hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájt a dolog, de akkor még nem voltam rá felkészülve, milyen is a valódi szeretet. Sokáig „emésztettem” Faka hiányát. Valaki így szólt hozzám bánatomat látva: „Jegyezd meg! A szerelem nem más, mint egy részegember. Tudja, hogy lakik valahol, de mégsem talál haza.” Az illető felnőttnek voltak még ilyen beköpései. Például: „Ez a fele innen van.”

         Kisebb-nagyobb zökkenőkkel kijártam az iparit, és szakmát kaptam. A bizonyítvány megszerzése sem volt semmi. Annak rendje s módja szerint most sem tanultam. Kint vártam a soromra, és megtettem életem első ajánlatát Istennek. Addig csak akkor vettem Őt a számra, mikor éppen káromkodtam. Bár azt sem tudtam magamról, meg vagyok-e keresztelve, heves imába kezdtem magamban. Ha egyáltalán annak lehet nevezni, mert amit én tudtam az ima szövegből, az egyenlő volt a nullával. Inkább azt mondanám, alkut kötöttem Istennel akkor. Azt mondtam neki: „Engedj át a vizsgán, s én soha többé nem veszlek számra hiába, nem káromkodok”. Kint alkut kötöttem, bent vizsgáztam. Nem is akárhogy. Volt egy tétel, amitől mindenki rettegett, a „kormányszelepek működése”. Talán egy srác tudta közülünk. Hát nem ki húztam?! Elolvastam a papírt és szó nélkül elindultam kifelé. Na ennyit a „megállapodásról” – gondoltam. A tanárok meg csak néztek.

„- Hova megy? – kérdezték.

- Hova mennék? Haza. – mondtam, miközben néztek rám elképedve.

- Miért?

- Mert ezt nem tudom…”

Végül is húzhattam egy másik tételt, amit, ha elmondok, átengednek. Húztam, elmondtam, átengedtek. Kijöttem, felemeltem a fejem, s így szóltam Istenhez, kivel előtte nem igazán „tárgyaltam”: „Nagy mókamester lehetsz, ha valóban létezel…” De az üzlet az üzlet, s én többé nem vettem Őt a számra. Bár ez így nem igaz. Sokáig még ki-kimondtam, hogy „az Isten b...meg”, de abban a pillanatban eszembe jutott, mit ígértem, s nyomban elnézést kértem Tőle. Aztán meg azon kaptam magam, hogy nem hogy nem szidom Őt, de ha mástól hallom, megszólalok: bocsáss meg neki. Amolyan reflexszé vált az, ami „játéknak” indult. Aztán, ha már így „összemelegedtünk” jó Atyámmal, gondoltam, kérek tőle néhány dolgot. Mint például, hogy nekem is legyen majd feleségem, ki engem szeret, szűz, szőke, nagy ház… Csak így előre elárulom, megkaptam.

Bizonyítványommal kezemben kezdtem el dolgozni a „gettóban”, mert csak úgy hívták munkahelyemet, ahol vasúti kocsikat javítottam a szépen elnevezett szakmámmal. „Vasúti járműszerelő, vagon- és vasszerkezet lakatos”. Nyáron tűző napon, télen fagyban, nyakba csöpögő jeges vízzel… Valóban rászolgált a névre ez a munkahely: „GETTÓ”. Persze nem jöttünk ismeretlen helyre, hiszen ipari tanulóként eltöltöttünk itt már egy-két évet. Talán a rossz munkakörülmények tették velünk, s hogy ellensúlyozzuk a rossz munkakörülményt, állandóan ment a hülyeség, egymás szívatása. Képtelennél képtelenebb dolgokat műveltünk. Volt olyan, hogy délutános műszakban csak hárman dolgoztunk, vagonkerekeket esztergáltunk. Ilyenkor a délutános műszak 14 órakor kezdett, de a délelőttös műszak 14. 50-kor végzett. Így együtt dolgoztunk valamennyit a délelőttös műszakkal. Egyik délután találtunk egy hatalmas békát. Mit csináljunk vele, tettük fel a kérdést magunknak, valami csintalanságot keresve. Behajtottuk a békát az öltözőbe. De ez nem volt elég. Az úgynevezett „fekete öltöző”, ahol a koszos munkaruhák és a büdös bakancsok voltak, jó tréfahelynek tűntek. De nem volt elég, hogy az öltözőbe hajtottuk a szokatlanul nagyméretű békát, a munkatársam megszólal: „Tegyük bele a Landi bakancsába!” S szegény béka már bele is volt tuszkolva a 45-ös acélbetétes bakancs orrába, és két büdös zoknival még meg is volt fejelve, nehogy kimásszon. Másnap reggel megyek, tolom a kerékpáromat, és odaköszönök kollegámnak kaján vigyorral pofámon, de kétségkívül tisztelettudóan, ki épp egy emelőkart tekert kifelé, amivel a vagonokat emelték meg:

„- Szevasz Landi!

Landi rám néz, és szinte látom az arcán, ahogy „megvilágosodik”. Nagy levegőt vesz, hogy indulatait kellőképpen ki tudja fejezni, aztán így kiált, miközben lekapja az emelőkart és felém hajítja ( még jó, hogy félre tudtam hajolni):

„- Erős! A k.u.-va anyádat!” És már kezd is rohanni felém, hogy pótolja az emelőkar el nem végzet feladatát. Győztem elrohanni előle. Aztán lassan visszamerészkedve, a nevetéstől fuldokolva, kérdezem tőle:

„- Mi van?

- Basszus, húzom fel a bakancsom, s érzem valami puha és megmozdul… Majdnem kiugrottam az ablakon, úgy megijedtem.

- Mit csináltál szegény békával?

- Mit csináltam volna? Áttettem a Pintér bakancsába.”

Persze voltam szenvedő alanya is a tréfáknak, nem is egyszer. A vagon ajtaját készültünk becsukni. Hárman feküdtünk neki, mert nehezen működött. A vagon alatt a sínen ülve a „fékes” épp egy letört fékkart hegesztett vissza. Hogy a kezemet szabaddá tegyem, a nálam lévő nagy feszítővasat, ami egyébként elengedhetetlen célszerszám volt, letámasztottam az alváznak, míg a vagon ajtaját behúztuk. És ha már hegesztek, és ha már csak egy karnyújtásnyira van az a feszítővas tőlem, miért ne hegesszem le? Szerintem valahogy így gondolkodott a „fékes”, míg én az ajtóval bíbelődtem. Ezt azért gondolom, mert odahegesztette a pajszert az alvázhoz a „gané”. Mivel nem vettem észre, mit tett, és nagy lendülettel indultam tovább, miközben automatikusan nyúltam a szerszámomért, egy félkörszerűséget leírva, melynek középpontja a szerszám volt, úgy fejeltem le a vagon oldalát, hogy az egész berezgett. Az a szerencse, hogy faburkolatos kocsi volt. Igaz, így rugalmassága miatt úgy vágta vissza a fejemet hátrafelé, mintha egy pingponglabdát dobtak volna oda. Aztán ez a nagy lendület hátrafelé elég is volt ahhoz, hogy seggre üljek.

Erről ennyit! Ilyenek voltunk. Ilyenekkel kompenzáltuk a mostoha munkakörülményeket, mintha nem lett volna elég az, ami van.

A targoncavezetői és a hegesztői vizsgát még itt tettem le.

Ami a munka és az én viszonyomat illeti, elég fura. Azért mondom ezt, mert nem volt akkoriban ez szokásos viszony. A szocializmusnak abban a szakában érdekes elméletek voltak. Nem jók vagy rosszak, érdekesek. Ugyebár kötelező volt a munka minden, bizonyos kort betöltött állampolgár számára. Ennek megfelelően nem voltak munkanélküliek. Órabérben dolgoztak az emberek. Ennek, mint akkor tapasztaltam, volt némi hátulütője. Ugyanis, ha közeledett a munkaidő vége és én úgy éreztem, nem fogunk végezni a munkával, gyakran megszólaltam, siessünk, mert nem végzünk. A válasz szinte kivétel nélkül ez volt: „Hova sietsz? Órabérben vagyunk!” Végül is abban voltunk. Bár ma egy lusta ember vagyok, akkoriban volt bennem valami „kötelességtudat”, ami nem volt rám jellemző iskolai éveim alatt. Az akkori munkásokat ez a „jelszó” is jellemezte, ha munkahelyi lopásról volt szó: „Öcsém, csak azt nem visszük el, ami nincs lebetonozva.” Az akkori államvezetés hozzáállása meglehetősen érdekes volt, mert ellenkező esetben védte volna az állami tulajdonú cégek javait. Viszont védték az országhatárokat! Így bármit is lopott a „paraszt”, az a határokon belül maradt, és az országot építette. Nem volt egy rossz elmélet!  Persze ez sem késztetett arra, hogy elvigyem a „másét”. Igaz, ezen a téren is sok minden változott. Akkoriban becsületességnek tartottam, ha nem lopok. Ma sem lopok, de más okból. A lustaságomat sem lustaságnak nevezem, inkább elégedettségnek. Jó úgy, ahogy van a „környezetem”, így minek „megváltoztatni”?  Ez a „mozdulatlanság” mások szemében lustaság.

         Arra való tekintettel, hogy anyámnak azt ígértem, mikor Ő azt mondta, hogy aki szegénynek születik, az annak is hal meg: „Én gazdag leszek.”, nem maradtam sokáig a „gettón”. Elmentem uránbányába dolgozni, mert ott jól kerestek. Csillés akartam lenni, mert azok jól kerestek, de mikor megtudták, hogy vasszerkezet-lakatos a szakmám, nem engedtek másnak dolgozni, mint bányalakatosnak. Elég életunt voltam abban az időben. Amikor lementünk a bányába a kísérővel, és magyarázta a dolgokat, egyszer odajött hozzám és azt mondja nekem: Két alkalommal aggódik az újoncoknál, ha túlságosan félnek, vagy ami nagyon ritka, ha azt látja, egyáltalán nincs félelem abban, akit először vitt le. Így kifejezte aggodalmát miattam, mert valóban igaza volt, nem igazán érdekelt volna, ha leszakad az egész bánya. De hát akkor ilyenem volt. Nem sok értelmét láttam az életnek. Az ott töltött hat hónapnak voltak „izgis” pillanatai. Egyik alkalommal, mikor reggel mentünk beszerelni a csöveket a vájároknak, hogy tudjanak vizet és levegőt használni a gépekhez, leszakadt mögöttem egy hatalmas kődarab a fejem fölött. Ahogy elléptem, épp mögém esett, s akkora port vert fel, hogy teljesen eltűntem benne. Társam, aki hátrébb állt, meg volt győződve, hogy maga alá temetett. Kétségbeesetten kiabálta a nevem. „Mit kiabálsz!? Nem rám esett” – mondtam. Egy másik alkalommal úgy döntött a vezetőség, hogy egy rég nem hajtott vájatot újra indítanak, s aznap be kellett volna szerelnünk a csöveket a munkához. Éppen indulni akartunk, mikor jött az üzenet, hogy mégsem kell. Aznap az egész vájat – nem volt hosszú – leszakadt térdig, teljes hosszában.

Arra való tekintettel, hogy nem voltak hajlandóak csillésnek tenni, a lakatosok viszont felét sem keresték, otthagytam ezt a „jó” kis munkahelyet. Megjegyzem, le a kalappal a bányában dolgozók előtt!

Hivatásos jogsit szereztem. Sofőrként helyezkedtem el, de nemsokára katonának vittek. Elég nehezen kezeltek az úgynevezett „öreg” katonák, emiatt aztán sokat mostam a körletet. Haza sem igazán engedtek. Másfél év alatt talán nyolc alkalommal voltam otthon, nem egészen két napot. Hamar rájöttem, hogy ha nem akarok feladatokat kapni, legjobb, ha úgy teszek, mintha kicsit ügyefogyott lennék. Odáig sikerült fejleszteni a dolgot, hogy amikor a századparancsnok sorakozónál kiosztotta a feladatokat, és ujjával végighúzva a soron kereste az alkalmas embert a feladathoz, hozzám ért az ujja, legyintett egyet és keresett tovább. Mire én szélesen vigyorogtam, mintha csak jelentkezni akarnék a feladatra. Így aztán szinte mentesültem minden feladat alól, és volt szabadidőm rendesen. Hogy hogyan tudtam ezt elérni, roppant egyszerűen. Mikor a parancsnokaim valamilyen feladatot adtak, hogy ide menjek, oda menjek, ezt oda vigyem, ezt amoda…, legalább tízszer visszakérdeztem, a sorrendeket összekeverve szándékosan, s az elején még engedték, hogy csináljam is, de mikor megvoltak a következményei a „hanyag” végrehajtásnak, és megkapták a magukét feletteseiktől, többé nem bíztak rám semmit. Majd megkaparták magukat. De nem tudtak mit csinálni, hiszen csak arról lehetett szó, hogy „értelmi fogyatékos”. El lehet képzelni azt a döbbenetet, amikor egyik alkalommal leszerelésem után találkoztam a főhadnagy úrral, éppen járatban voltam – mert autóbuszvezetőként  dolgoztam – arrafelé. A pályaudvarnál volt a katonai eskü a városban. Ahogy álltam ki a pályaudvarról, a kijáratnál ott állt a volt századparancsnokom, és tiszttársaival beszélgetett éppen. Megálltam mellettük, és jó hangosan kiköszöntem neki, teli vigyorral pofámon: „Erőt, egészséget, főhadnagy elvtárs!” – úgy, ahogy azt illik. Látni kellett volna azt a döbbent arcot. „Erős, maga?” – kérdezte, miközben értetlen pofával emelte rám mutatóujját. „Én.” – mondtam, meglehetősen felemelt kedélyállapotban, mire Ő is mosolyra húzta az arcát. Úgy vettem észre, leesett neki, hogy egy kicsit átpalintáztam. Láttam az arcán, ahogy „megvilágosodik”. A fejét ingatva mondta: „De nagy f…sz maga.” De csak mosolygott.

Katonaság után régebbi terveimhez híven autóbusz-vizsgát tettem, s el is helyezkedtem, mint autóbuszvezető. Nem tudom, hogy mennyire fontos, hogy hol. Szerintem nem fontos. Talán még annyit megemlítek visszamenőleg, hogy katonaság alatt már éreztem, hogy valami nincs rendben a gyomrommal.

Közel tizenöt évet töltöttem el a volánnál. Nem is akármilyen tizenöt évet, erről külön regényt lehetne írni. Nagy kópék a sofőrök! Állandóan „kertészkednek”, egyik „melegágyból” a másikba. Én sem voltam kivétel. De az őszintét megmondva, nem voltam egy ronda kölök. Huszonegy-néhány évesen kerültem buszra. Egyik nővéremnél laktam. Nem volt nagy lakás. A földön aludtam, egy matracon. De nagyon aranyos volt velem mindig. Ha már itt tartunk, néhány szót testvéreimről is megejtek. Mint említettem – ha említettem –, hatan voltunk testvérek. Négy lány, két fiú. Én amolyan „maradék” voltam, a legutolsó, aki világra jött. Valami egészen kiváltságos helyzetem volt. Mindig voltak butaságból fakadó nézeteltérések, mosolyszünetek a testvérek közt, amit sikerült valahogy kikerülnöm. Soha nem foglaltam állást senki ellen, és senki mellett. Így aztán mindegyikük ajtaja állandóan nyitva állt előttem. Szívesen láttak. Egyébként, a mai napig értetlenül állok a kisgyerekes viselkedés előtt: „Ha te nem jössz, én sem megyek hozzád… Te nem voltál, én sem megyek…” Na de mindegy, ennek ellenére a családi kapcsolatok egész jók voltak.

         Itt, a buszon némi „becsületességet” vesztettem külső behatások nyomán. Ugyanis a kollegáim nem feltétlenül adtak ki minden jegyet, így megtakarítva maguknak némi pénzt, és sűrűn „kávéztak” a cég számlájára. A bajok akkor kezdődtek, ha valahol, valamilyen járaton hosszabb időt töltöttem, mert mondjuk valaki megbetegedett, vagy szabin volt. Az elején ugyanis, amolyan „váltó” pilóta voltam. Ugyebár a beszedett jegyárakkal el kellett számolni. És kicsit furcsának tűnhetett a cégnek, hogy amikor én vagyok a járaton, azon a napon több a bevétel. Ez nem lenne annyira furcsa, ha nem lenne mindig így. Így aztán nem egyszer felhívták kollegáim figyelmem, többen is, hogy ne tegyem ezt velük, magyarán szólva ne „ba…k” ki velük. Engedve „nyomásuknak”, kénytelen voltam némi pénzt eltenni én is abból, ami nem illetett meg. Annyi volt a különbség, hogy én ezért csináltam, amit csináltam, nem pedig „elégedetlenségből”. Na jó! Bevallom, volt, hogy jól jött a lé, mert megengedhettem magamnak valamivel többet. Egyébként a fizetésemet általában ott adtam le, ahol laktam, beleszállva a rezsibe és a kosztba. Nem voltak nagy vágyaim, nem dohányoztam, nem kávéztam, nem piáltam…  Legalábbis nem egyszer kaptam ezt meg így: „Minek élsz?” Talán „ember sem voltam”. Minden tök hawaii volt. Nők, pénz… Volt egy kis bolt a pályaudvarnál, ami utcafrontra szolgált ki. Volt ott még sült kolbász és egyéb nyalánkság is. Meglehetősen jó viszonyban voltam az eladók némelyikével. Egyszer megszólal az eladó: „Nem fizetsz egy kólát nekem?” – Dehogynem. Fogd ki! Erre a többiek is megszólaltak: „Nekem is, nekem is…” Nem voltam egy smucig alak, így fizettem mindegyiknek. Most mondja valaki, hogy az odaadás nem kifizetődő! Attól kezdve a kajám ingyen volt. Megvettem a sült kolbit és a kólámat, benyújtottam érte a pénzt, és többet is kaptam vissza, mint amennyit benyújtottam. És ez attól kezdve, hogy fizettem nekik egy üdítőt, így ment, amíg le nem bontották a boltocskát.

         Valószínűleg túlzásba vihettem a „vagyonelosztást” a javamra – már ami a jegyek árát illeti –, mert rám szálltak az ellenőrök. Nem régóta voltam buszos, mikor megismerkedtem élettársammal, akivel együtt éltem 2 évet. Nem voltam szerelmes belé, de vele maradtam. Hittem abban, hogy az élet rendelt mellém valakit és én azt vártam. Vele is a buszon ismerkedtem meg. Egyből „lekapott”. Azon vettem észre magam, hogy „másnap” már a cuccomat pakolja össze a nővéremnél, ami igazán nem volt sok, ruhákból állt és költöztet egy 20 km-re lévő faluba. Nem panaszkodom, jó helyem volt ott. Anyukája egy végtelen kedves és szorgalmas asszony volt. A lánya ellentéte. Ahogy mondani szokták: „Fát lehet hasogatni a hátán”. Nagyon jól főzött. Mindig főtt kaja volt. Rengeteg hús és finomságok. Majszoltam is mindig rendesen. Mint ahogy mondtam, a pénzt, amit kerestem, ott tettem le, ahol „eltartottak”. Így tettem itt is, cserébe a minden jóért. Csak cserébe azzal éltem, akit nem szerettem, vagyis akibe nem voltam szerelmes. Viszonyunk roppant érdekes volt. Hamar rájöttem, hogy egyfajta „ékszer” vagyok, akivel jó a megjelenés, „dicsekedni” lehet. Amolyan használati tárgy voltam. Mutogatott is rendesen mindenkinek, már herótom volt tőle.

Az volt ám az élet! (Mit mondasz? „Hogy szemét vagyok? Vagy legalábbis azt hittem.) Tízből tíz nő.  Bizonyára igazad van. De vagy kiéled vágyaidat és megnyugszol, vagy elfojtod, és idegeskedsz.

Amúgy már akkor is elég őszinte voltam. Megmondtam a lánynak, hogy én nem vagyok belé szerelmes, nem szeretem, de ő azt mondta, nem baj, majd megszeretem. Ez nem következett be. Én hittem abban, hogy az élet tartogat valakit számomra. Ennek ellenére két évet éltem vele, épültünk a házhoz, bővítettük közösen, autót vettünk… Valószínűleg nem vették komolyan kijelentésemet, hogy nem Ő a párom, s én tovább állok, ha megtalálom. Emlékszem anyósom kísérletére a lánya megbízásából, kukoricaszedés közben, ahogy azt feszegette, hogy szeretne még egy unokát. Egy már volt, hiszen egy szem lánya elvált volt, s volt egy kisfia, akivel egész jól kijöttem. Amikor azt mondtam neki, hogy ha lesz is gyermekem, annak biztos, hogy nem a lánya lesz az anyukája, akkor nagyon megbántottam azt az áldott jó asszonyt. Nagyon szerettem Őt. Inkább miatta maradtam, mint a lánya miatt. Igazán mindent bevetettek, még egy Mazdát is kaptam volna kék bársony belsővel. De inkább nem kellett a kocsi. Jó volt nekem az az 1500-as Lada, amit százezerért vettem.

Egy félelem volt bennem. Ez pedig a következő. Kivétel nélkül meguntam a párkapcsolatok szexuális részét. Mint egy ékszer, amit meg akarsz szerezni, aztán egy idő után leveted és elfeledkezel róla. Ez aggasztó volt, mert amellett, hogy rossz úgy ágyba bújni valakivel, akit nem kívánsz, attól féltem, hogy mi lesz majd a nagy szerelmemmel? Vajon azt is megunom? S ha így lesz, mi lesz? 

Az „anyósom” főztje igaz, hogy finom volt, de aztán a kórházba juttatott. A már említett gyomorbántalmak annyira felfokozódtak, hogy még szanatóriumba is kerültem miatta. Gyógyszerekkel valamennyire elviselhetővé vált állapotom.      

Teltek a napjaim, élveztem, amit lehetett, mit sem törődve másokkal. (Milyen érdekes, ma is ezt teszem, csak nem ugyanúgy.) Habzsoltam az életet tovább, megfeledkezve „átmeneti” kínjaimról. Átkerültem a helyi járatra, ott folytattam tovább a munkát, miután egyszer-kétszer „megtréfáltam” az ellenőröket. Nem esett nehezemre lemondani a plusz bevételről, amit a jegy eladása nyújtott. Új arcokat ismertem meg az új munkahelyen. Új „távlatok” nyíltak meg. És még mindig vártam a „nagy szerelmem”. Aztán megérkezett. Egy másik busszal egyszerre érkeztünk egy megállóba. Az előttem megállt buszról szállt le. Ahogy kiállt a másik busz előlem, megláttam Őt. Egy irányba haladt az előttem elinduló busszal, ezért csak hátulról láttam. Hullámos szőke haja volt, hátul feltűzve. Fehér testhezálló nadrágot viselt. Elképesztően szép látványt nyújtott számomra. Életemben ekkor halottam azt a hangot, ami aztán többször is megszólalt vele kapcsolatban; tisztán halottam egész belsőmben. Így szólt: „Ő gyermekeid anyja.” Teljesen ledöbbentett a „hang”. Átjárta minden porcikámat az izgalom, nem tudtam, mi történt. Kicsit – talán – ijedten néztem hátra, mi lehetett ez. Csak egy gondolat. Nem, az nem ilyen, tisztán halottam. Elindultam a busszal, de Ő elkanyarodott jobbra, az én kötelességem menetrend szerint balra volt. Ettől a pillanattól kezdve mindig Őt kerestem. Szinte minden pillanatban. Egy éven keresztül csak néztem, néztem, és néztem Őt, amikor csak megpillantottam. Nem vett észre soha. Megdöbbenten ismertem fel, hogy nem merek kezdeményezni, féltem megszólítani, mintha az esetleges kudarc maga a pokol lett volna számomra. Pedig annyira oda voltam érte, pont olyan volt, amit elképzeltem és szőke is ráadásul. Imádtam. Epekedve pillantottam utána, mikor leszállt a buszról. Már tudtam, körülbelül hol lakik. Csak figyeltem és figyeltem Őt. Tizenhét éves volt, amikor először megláttam, én már huszonöt. Ennyit vártam rá, nem hiába. Majd megőrültem a belső fájdalomtól, amikor azt láttam, valaki kíséri haza, aztán láttam őket kézen fogva leszállni a buszról, ami újabb tőrszúrás volt akkor szívembe. Aztán megint egyedül járt haza. Tudtam, hogy a kórházban dolgozik. Volt, hogy én vittem dolgozni, volt, hogy én szállítottam haza. Ilyenkor mindig feltöltődtem látványával. Állandóan Őt néztem a visszapillantóban, de tenni semmit nem mertem, hogy felhívjam magamra a figyelmet, pedig eddigre a gátlások nagy részétől már megszabadultam, hála azoknak a lányoknak, kik bizonygatták, nem is vagyok annyira ronda. Na nem szavukkal, azzal, hogy partnernek fogadtak, ha csak egy-egy alakom is volt. De most Ő kellett, s bizony nem mertem hozzá szólni. Egy év telt el így, állandóan őt bámulva, miközben élettársamat már nagyon nem kívántam. Szakítani meg nem volt bátorságom, hogy ne okozzak fájdalmat nekik. Érdekes, elsősorban anyukáját sajnáltam, mert tudom, hogy szeretett – talán. Aztán sajnáltam a kisgyereket is, és utána a lányt.

Egyszer csak bátorságot merítettem. A sors valami fura helyzetet alakított ki. Este tíz óra előtt valamennyivel mentem a kórház felé, s jött Ő. Dolgozni ment. Senki más nem volt felszálló, csak Ő. Az első ajtót nyitottam csak ki – még most is kellemes bizsergés fut végig rajtam, míg e sorokat leírom – , hogy a vezetőfülke mellett, egyben mellettem kelljen elhaladnia. Amikor fellépett az alsó lépcsőre, kitártam a fülkeajtót és így szóltam szemébe nézve, rá mosolyogva: „Ne haragudj, nem jönnél hozzám feleségül?!” Egy pillanatra megtorpant, amolyan csodálkozással teli megdöbbent arccal lépett tovább, de a középső ajtóig elérve rádöbbent, mi is érte őt az imént és hátrafordulva rám mosolygott. Ez volt az első, hogy észre vett, és mosolygott is. Na nem mintha nem tettem meg volna mindent érte. De hogy ezt hogy merészeltem megtenni? Mindegy, annyira örültem mosolyának. S ettől kezdve, már rám nézett, ha összehozott bennünket a sors, s ami fontosabb, mosolygott is. Bár lehet, hogy mosolyom volt az, ami ellenállhatatlanul hatott rá és késztette mosolyra. Ahogy telt az idő, észrevettem, hogy már keres tekintetével, ami jó jel volt számomra. Aztán láttam, hogy a pályaudvaron felém mutat, miközben azt magyarázhatja anyukájának: „Ott van! Ő az!” S láttam mindkettőjüket mosolyogni. Már beszélgettünk, ha velem utazott, ott maradt mellettem, s én mérhetetlenül boldog voltam tőle. Végül is a „hang” igazat, mondott. Valóban Ő lett a feleségem, gyermekeim édesanyja.

 

II. fejezet: „ A krakk”

 

Több nehéz dolgon kellett keresztül mennem, míg végre odáig jutottam, hogy elvehettem szívem választottját. Először is be kellett valljam, hogy hol élek, és milyen „feltételekkel”. Mit ne mondjak, elszomorító volt ez szerelmem számára, de valahol sejtett valamit. Igyekeztem kilépni előző kapcsolatomból, de annyira ragaszkodott hozzám akkori élettársam, hogy nem könnyítette meg a dolgokat. Pedig csak az következett be, amit mondtam neki, de ő elengedte a füle mellett. Mindent megpróbált, hogy maradásra bírjon. Az édes-mázas ígéretektől egészen a „fenyegetésig”. Végül is, ahogy odaköltöztem, ruháimmal, ugyanúgy jöttem onnan el. A szép, tágas, kellemes környezetű, kényelemmel ellátott házból ismét egy városi panel fél szobájában találtam magam, kilátással egy másik emeletes házra. De kit is érdekelt. Gyönyörű volt minden számomra, mert megtaláltam, akit kerestem. Bár két évet töltöttem azzal, akibe nem voltam szerelmes, és ott tettem le fizetésemet, semmi nem járt nekem, a kocsi is az Ő nevén volt, pedig én vettem. Ottmaradt az is. Egyszer, néhány héttel később megjelent, hogy visszaadja a kocsit, de csak újabb próbálkozás volt a részéről, hogy menjek vissza hozzá. Miután erre nem voltam hajlandó, vissza is vitte a kocsit magával és még éveken át igyekezett megkeseríteni életünket, ahol csak tudta.

Összeköltözésünk után egy évvel összeházasodtunk Katámmal. „Csendes” esküvő volt, két tanúval, s egy otthoni vacsorával. Igaz, Katám nem ilyenről álmodott. Ezt az óta is emlegeti. Anyósomé volt az úgynevezett „tanácsi lakás”. Házasság után egy évvel jött az első gyerek. Amolyan „nem várt” gyerek volt. Persze örültünk neki. A fene megette azt a roppant biztos orvostudományt. Azt mondták, „hátrahajló méhe van” a feleségemnek, ne számítson arra, hogy egykönnyen teherbe esik. Megszakítással védekeztünk – mert nem engedtem, hogy gyógyszerrel mérgezze magát –, egyszer nem szakítottuk meg és gyerek lett belőle. Tévedtem, kétszer, s mindkettő gyerek lett. Ennyit a teherbeesési „nehézségekről”. Nagyon örültem mikor megszületett Roland. Éjszaka felkeltem és néztem, hogy lélegzik-e. Biztos, ami biztos. Persze ez senkit ne tévesszen meg! Pocsék vagyok apának! Anyósom sokat segített, sokat köszönhetek neki. Egyedül nevelte fel lányát. Amolyan „tisztességes” munkás Ő, ki megszült egy „szerelemgyereket”, s az egész életét „rááldozta”. A mai napig látom, mennyire szereti a lányát; igaz, néha összezörrennek, de csak apróságokon. Például, hogy merre keverje a rántást a lánya. Én a részemről egyáltalán nem bánom, hogy még ma is velünk él. Nagyon sok terhet vett le a vállunkról.

Már minden épp olyan volt, mint elképzeltem, még kocsit is vettünk. Aztán jött a változás szele. Nem kettőnk viszonyában, hanem egészségemben. Visszatértek gyomorproblémáim, és nagyon gyors ütemben hatalmasodtak el rajtam. Egyre nagyobbak voltak a fájdalmaim, nem maradt meg bennem az étel. Naponta rengetegszer kellett WC-t látogatnom. Rohamos fogyásnak indultam… Táppénzre kerültem, mert lehetetlen volt így dolgozni. A kínok kínját kezdtem átélni éjszakánként. Az orvosok először nem találták, mi okozza a gondokat, mi a gyökere problémáimnak. Három hónap „kutakodás” után végre megtalálták, mi okozza, hogy nem marad meg bennem az étel. Még ma is emlékszem az öreg doki arcára, miközben nézi a „próbareggelit” (gipsz jellegű anyagot kellett inni és röntgennel figyelték az útját), hogyan halad lefelé a megivott gipsz az emésztőrendszeremen. Láttam, ahogy összehúzva szemöldökét, enyhén hátrahúzza fejét, aztán előre, egészen addig, míg szinte bele nem veri az orrát a „képernyőbe”, aztán csak a fejét csóválva hajtogatja: „Ez lehetetlen… ez lehetetlen…” Végül is elmagyarázta, hogy nem állt meg az „étel” emésztésre ott, ahol meg kellett volna állnia. A rengeteg vérvétel, gyógyszerek, vizsgálatok után egy tükrözéssel megtalálták a hiba forrását. Nem gondoltam volna, hogy valaha is elveszítem a szüzességem, már ami a popómat illeti. Ugyanis egy olyan hosszú „kígyót” dugtak fel fenekembe vizsgálat gyanánt, hogy azt hittem, a számon fog kijönni. Ez nem is volt elég. Ez a nyomorult” „kígyó” levegőt okádott (még jó, hogy nem tüzet) és teljesen felfújta a beleimet. Mint elmondták, ez a vizsgálat része, hogy jobban lássanak. A nem éppen kellemes behatolás közepette azért megfordult a fejemben, hogy kellemesebb lenne a betegek számára, ha inkább szemüveget venne fel az orvos, de gyanítottam, hogy nem erre gondolt, mikor azt mondta: „jobban látni”. Mindenesetre, miután vagy tíz atmoszféra nyomású levegővel kivasalták a beleimet, és kihúzták belőlem az akkor már joggal döglöttnek hitt kígyót, többet tudtak mondani kialakult állapotom okáról. Helyesbítek! Megtalálták a tünet forrását. Két féldiónyi nagyságnyi daganatot találtak a gyomorszájamon, ami nem engedte zárni teljesen a gyomorszájat. Azt mondták, nem tudnak vele mit kezdeni, mert ha megműtik, akkor heg marad ott, ami szintén ugyanezt okozza. Vagyis – mondjuk ki – lemondtak rólam. Hazamehettem a kínjaimmal együtt. Épp akkor, amikor már minden olyan jó volt. Család, gyerek, munka, amit szeretek… Éjszakákat sírtam át a fájdalomtól, a görcs rángatott össze, a kínok kínját éltem át, s azon kaptam magam, hogy fohászkodom állandóan ahhoz, akit régóta már káromkodás céljából sem vettem a számra: Istenhez imádkoztam, mint egyetlen utolsó reményhez, hogy szabadítson meg kínjaimtól, és hagyja, hogy éljek. Na, itt aztán értelmet kapott számomra kijelentése: „Csak a szenvedéseken keresztül tudom megmutatni számotokra, hogy létezem.” Igaza van!

 

III. fejezet: A kiút

 

Annyit és olyan sokat fohászkodtam Hozzá, és ami fontos, hittem abban, hogy meghallgat, hogy végül is „utat” mutatott. Már olyan voltam, mint egy részeg, kába a gyógyszerektől, ki faltól falig járt, lefogytam teljesen… Már nem emlékszem hogyan, de eljutottam egy „csodatévőhöz”. A feleségemmel kerestük fel, valakinek az ajánlásával. Őt Jocinak hívják. Érdekes látvány fogadott. Egy családi ház udvarán ült egy padon. Tini gyerekek vették körül és valami érdekes dologról beszélhetett, mert figyelmesen hallgatták őt. Mikor a kapun beléptünk, felállt és felénk indult. Hatalmas termetű, nagyon kövér, a korát meghatározni képtelenség… egyén volt. Nem gondoltam, hogy még csak tizennégy éves, mint az utóbb kiderült. Felnőtt módjára beszélt, választékosan és tisztelettel. Beinvitált bennünket feleségemmel a házba. Beszélgetni kezdtünk. Amikor azt mondtam, nem igazán tudom elhinni, amit hallottam róla, hogy rám néz, és meg tudja mondani, mi a bajom. Csak mosolygott egyet, majd azt vettem észre, hogy úgy néz rám, mintha áttekintene rajtam. Bár ott ültem előtte egy kanapén, ő pedig egy fotelban velem szemben, tisztára olyan érzésem volt, mintha átszúrna tekintetével. Lassan végignézi egész testemet, aztán megszólal: „Két daganat van a gyomrodban… és most is fáj…”  Teljesen megdöbbentem rajta. Honnan a fenéből tudja? Aztán felállt és odalépett.

„- Várj, segítek kicsit!” Aztán ahogy ott ültem hátradőlve, fölém hajolt, kezeit pont oda helyezte, ahol fájt, majd úgy tett, mintha a fájdalmat megmarkolná, és miközben nagy levegőt szippantott be orrán, olyan mozdulatot tett kezével, mintha kitépné a fájdalmat belőlem. És én pont ezt is éreztem. Hihetetlen volt, ahogy testen kívül is lehetett érezni, amit tesz. Kétszer-háromszor megismételte, s a fájdalmam egy csapásra elmúlt. Nehezen tértem magamhoz a döbbenettől, akárcsak feleségem. Ez hihetetlen, csak ezt hajtogattuk. Végül is elmagyarázta, hogy létezik egy aura (energiaburok) az emberek körül, s az aurában minden benne van, testi, lelki állapot. Színek jelzik. Feleségem nálam valamivel szkeptikusabb, így próbára tette ő is Jocit. Születésem óta van valami rendellenességem, meg tudod mondani, mi az? 

„- Állj fel kicsit!” – kérte feleségemet. Végigmérte átható tekintetével, majd így szólt: „A bokádnál a csont nem jól fejlődött ki…” És igaza volt. Bár ez kívülről sem járásban, sem fájdalomban nem jelentkezet feleségemnél, mégis „eltalálta”. Kétség sem volt többé Joci képességei felől. De nem is ez volt ottlétünk legmegdöbbentőbb eseménye. Ekkor derült ki bátyámról is, hogy kétoldali tüdőrákja van, amit csak a családtagok tudtak, neki nem mondták el. Bátyám amolyan „szerényképességű” srác volt, mint én, csak jobbképű. Tőlünk harminc kilométerre lakott, egy másik, kisebb városban, családjával. Joci csak annyit kérdezett, hogy hívják, hány éves, hol él. Aztán szemmel láthatóan lehunyt szemmel ellazította magát, s néhány másodpercig csend honolt a szobában. Aztán megszólalt: „Igen, látom őt, a tüdeje helyén két nagy foltot látok… rákos” Újabb döbbenetet lehetett felfedezni feleségem és az én arcomon. Aztán behívta egy „tanítványát”, Zsoltot. Odaült Joci mellé a fotel karfájára.

„- Gondolj valamire – szólt hozzám. Vagy kör, négyzet és háromszög legyen!” S én gondoltam. A srác meg mondta, éppen melyikre gondolok. Teljesen ledöbbentem. (Zsolt is része életemnek a mai napig.)

Még sokáig beszélgettünk. Jociról sok dolgot megtudtunk. Például, hogy tanára orvoshoz vitte, mert nem tudta, mire vélje a sok gyereket körülötte, és furcsábbnál furcsább dolgait is képtelen volt megérteni. Az orvos álla is leesett, mikor jobban megismerte Jocit. Azt mondta tanárának: „Nem tudja mi ez, de elképesztő… Például: Minimum hetven százalékos biztonságú diagnoszta ránézésből, szabad szemmel, amit az orvosok műszerekkel és vizsgálatokkal sem mondhatnak el magukról…”

Ott aznap, sok minden kezdett megváltozni bennem. Mintha erősödött volna hitem. Természetesen Joci nem tűnt el az életemből.

Joci „székéből” aztán egy természetgyógyászhoz kerültem. Akkoriban kimondani, hogy természetgyógyász, amolyan „szentségtörés” volt. Nem is léteztek ilyenek Magyarországon hivatalosan. Annyit hadd mondjak itt el, hogy Hippokratész volt a legnagyobb természetgyógyász, kinek nevére felesküdtek az orvosok úgy, hogy közben tanításának legfontosabb elemeit feledni hagyták!

Mivel sok idő telt el azzal, hogy táppénzen voltam, a doktornőm (üzemorvos) kezdte „beadagolni, hogy leszázalékolnak”. Időt kértem tőle. Elmeséltem neki hogy jártam, és hogy tovább szeretném folytatni, fel kívánom keresni azt a természetgyógyászt, akit ajánlottak. Itt és most mondok köszönetet annak a doktornőnek, kiről ma már tudom, hogy azon ritka orvosok egyike, kinek betegei számítanak, kinek az a fontos, hogy betegeit gyógyulni lássa, még akkor is, ha Ő maga nem tud segíteni. Olyan szerencsém volt az életben (bár szerencse nem létezik), hogy ilyen nagyszerű orvosom akadt, ki félre tudta tenni büszkeségét, előítéleteit… és tovább megyek, a mai napig érdeklődést mutat „ebben az irányban”, csak azért, hogy minél több emberen segíteni tudjon. KÖSZÖNÖM! És köszönöm embertársaim nevében is! Bárcsak minél több ilyen orvos lenne!

Szóval szerencsém volt, hogy ilyen doktornőm volt. Így időt adott nekem, nem hiába.

Beléptem egy első emeleti, háromszobás panel előterébe. Fura, de kellemes illat csapta meg orromat. Mint kiderült, tömjénfüstölő szagát éreztem. Egy nálam nem sokkal idősebb alak fogadott, amolyan fura hajviselettel. Minden Indiát idézte a lakásban. A képek, a könyvek a polcon…, de láttam hatalmas fület is műanyagból, melyen rengeteg pont volt bejelölve. Ugyanilyen formájú emberi testet, mely akupunktúra térkép szerepét töltötte be. Minden valami különös dologról tanúskodott odabenn.

Köszöntem, s ő hellyel kínált egy asztalnál, melyen egy szemvizsgáló volt. Olyan, amivel az orvosok is nézik a szemet, amolyan nagyítóféle. Furcsa mód semmit nem kérdezett.

„- Tedd az állad ide, a homlokodat meg támaszd ide – és megmutatta. Aztán sorolni kezdte, valahogy így: „Daganat van a gyomorszájon, a májad tönkrement, a veséd épp úgy, gyógyszermérgezésed van, a tüdődön van egy folt, és agyilag nulla vagy.”

Nem pont így zajlott, de ahhoz képest, hogy mindezt két perc alatt csinálta, azt, amit az orvosok három hónapig kutattak, költséges és fájdalmas vizsgálatokkal, hát, mit ne mondjak, megint volt oka az államnak leesnie. Aztán magyarázni kezdte a teendőket. Érdekes módon nem szerepelt benne semmilyen gyógyszer szedése. Gyógynövények teakeverékét kellett igyam, igaz, olyan keserű volt, hogy először inkább jött visszafelé, mint lefelé. Valamiféle kőporrá zúzott formáját kellett naponta háromszor innom. Olyan volt, mint a cement (NEUROSAN). Nem ehettem húst egyáltalán… 

„- Meggyógyulok?” – kérdeztem.

  - Igen. Csak tartsd be, amiket leírtam!”

Én is itt vagyok. Öt éve volt gyomorrákom.

 „- Az orvosok miért nem ezt csinálják? – gondoltam itt elsősorban az íriszdiagnosztikára.

  - Ezt tőlük kellene megkérdezni.”

Ha már itt vagyunk. Orvosok! Miért nem ezt teszitek Ti is?

         Innen kilépve, tele bizalommal, már tudtam, körvonalazódott bennem, hogy mit is fogok tenni, mivel foglalkozok majd életemben, ha meggyógyulok, s ami fontos, tudtam, hogy miért.

Két hét. Ennyi idő telt el, és tünetmentessé váltam. A fájdalmak megszűntek, és egy év táppénz után visszamehettem dolgozni. Tudtam, élhetek tovább. Minden megváltozott bennem. Az életem teljesen átértékelődött. Új, igazi értelmet kapott. Nagyon sok dolog vesztette jelentőségét, köztük a pénz is. A halálfélelem csodákat tett velem. És ami a legfontosabb, lett egy új barátom: Isten. Bizony. Nincs ezen mit csodálkozni! Könyörögtem, fohászkodtam, rimánkodtam, ígérgettem…, csak segítsen. Most, hogy „csoda történt”, feledkezzek meg róla? Mondjam azt, ha kérdezik: nem létezik? Most sokan közületek érvelnek magukban, ha lenne, akkor nem lenne ez, nem lenne az…, nem lennének szörnyűségek… Ígérem nektek, hogy majd a későbbiekben még visszatérek rá, és bemutatom nektek Őt úgy, ahogy én megismertem, amilyennek megismertem, és nem olyannak, amilyennek a papok szeretnék, hogy ismerjem. Mi? Hogy megbolondultam? Lehet. 

Nem lettem egy templomba járó típus, s előtte sem voltam az. Sőt! Minek? Nem süket Ő, hogy csak a templomba járókat hallja, mintha a templom egyfajta nagyothalló készülék volna.

Tény és való, hogy sok mindent ígértem „cserébe” életemért Istennek. Soha senkit nem lopok meg, nem bántok, becsületes leszek, nem hazudok… És Ő a tanúm, hogy igyekszem. Az élet átértékelésekor új cél jött, nem magamért élni. Élni másokért. Megmutatni, hogy nincs lehetetlen, van kiút a „lehetetlenből”…

         Meg kell említenem, hogy ez idő alatt megismertem egy – számomra – nagyon kedves családot, akit én csak úgy hívok: „Dokiék”. Nagyon sokat köszönhetek nekik, főleg Dokinak. Ő állatorvos, és emberszeretete, szíve… elképesztően határtalan. Itt igyekszem Neki tanúbizonyságot tenni, hogy mennyire szeretem Őt és családját!

 

IV. fejezet: az új életforma kezdete

 

Soha nem olvastam, most viszont egyre több könyv fordult meg a kezemben, s bár nehezen olvastam, egymás után rágtam át magam azokon a könyveken, melyek némileg elvonatkoztattak az anyagi világtól. Minden nap imádkoztam, és nagyon sokszor. Csak úgy magamban. Az ima érdekessége, hogy segít a jelenben lenni. Ott, ahol nem sokat tartózkodik az ember szellemileg, így döntést sem tud hozni érdemben jelenéről. Hogy ez miért fontos? Majd kiderül. Munkám mellett egy másik munkába kezdtem. Víztisztító berendezések forgalmazásába kezdtem. Hogy miért? Úgy ítéltem meg, miután a kezembe került „véletlenül” egy írás, mely az ivóvizeink minőségéről szólt, hogy ez lesz az a pont, ahol segítséget nyújtok az embereknek, hogy ne kerüljenek olyan helyzetbe, amibe kerültek. Ez az orvosi pecséttel és aláírással ellátott levél, megdöbbentő adatokat tartalmazott az akkori csapból folyó ivóvíz minőségéről.

„Tudta ön, hogy:

-         évszázadokon át a vizek öntisztulása kielégítő volt a társadalom vízigényeinek kielégítéséhez. A népesség egyre növekvő ütemével azonban, egyre nehezebbé válik megfelelő mennyiségben biztosítani a lakosság számára a tiszta, egészséges ivóvizet. Bár a szennyezettebb ivóvizekben lévő különböző kórokozó baktériumokat klórozással igyekeznek elpusztítani, ám a klórozásról kiderült, hogy használatakor rákkeltő anyagok keletkeznek a vízben.

-         Az emberi halálozások közel felét szívbetegségek teszik ki. Ez az arány az elmúlt 50 évben megháromszorozódott. Orvosi kutatások igazolták, hogy ennek a növekedésnek egyik oka a fertőtlenítési célból ivóvizeinkbe juttatott növekvő klóradagok. 

-         Az ivóvizeink klórtartalma a vérszegénység, a magas vérnyomás, az érelmeszesedés egyik faktora. Számos bizonyíték van arra, hogy a rákeredetű elhalálozások 20 %-ban a fő bűnös az ivóvizeinkbe kerülő peszticidek, műtrágyák, városi eredetű tisztítatlan szennyvizek. USA-beli orvosi tanulmányok igazolták, hogy az ivóvizekbe kerülő veszélyes anyagok rákbetegségek kialakulásának jelentős növekedését eredményezik.

-         Egyértelműen megerősítették azt a tényt, hogy összefüggés van a végbél-, vastagbél-, valamint a hólyagrák és a klórozott ivóvízfogyasztás között.

-         44%-kal magasabb az emésztőszervi megbetegedések kialakulásának valószínűsége akkor, ha klórozott ivóvizet fogyasztunk.

-         Statisztikai kimutatások szerint a fiatal korosztályokat tekintve egy-egy daganatféleségnél igen intenzív a daganatos halálozás emelkedése az elmúlt 20 évben. Azért a fiataloknál, mert a rákkeltő hatás annál intenzívebb, minél fiatalabb kortól, minél tartósabban, minél több oldalról és minél hosszabban érvényesül.”

Pecsét, aláírás.

         Fogtam a fénymásolatot, amit kaptam, és elmentem, a megyei ÁNTSZ-hez. Megkerestem az illetékest, ki az ivóvízzel foglalkozott. Megmutattam neki az orvosi állásfoglalást, és azt kérdeztem tőle, hogy igaz-e mindez? Elolvasta, és így felelt: „Sajnálom… Maradjon köztünk, de…” Teljesen lesújtott a hír. Azt kérdeztem, mi lesz az emberekkel? „Inni kell adni nekik”, hangzott a válasz. Én a magam részéről abban láttam a tisztességtelenséget, hogy miért nem mondják meg az embereknek az igazat, és hagyják, hogy Ők maguk is igyekezzenek tenni magukért, ha mással nem, legalább háztartási víztisztító készülékek beszerelésével, ami a fogyasztásra szánt vizet megtisztítja ezektől a kórokozóktól, klórtól, egyéb szennyeződéstől. De inkább kuss van, csak pánik ne legyen. Hogy a fenébe lehet tenni bármit is valami ellen, vagy valamiért, ha nem is tudjuk, hogy ideje lenne cselekedni? Micsoda dühöt éreztem akkor magamban, hogy így bánnak az emberekkel. Minden szabadidőmet e témának szenteltem. Forgalmaztam a víztisztító berendezéseket, de nem a pénz hajtott. Aztán ott voltak a gyerekek. Mi lesz velük? Valamit tennem kell – jött az érzés bennem. Elmentem, megkerestem egy óvodavezetőt, és érveltem. Megértette, fontosnak találta, hogy lépjünk a gyerekekért, ha már az „állam bácsi” nem bír. Aztán kidolgoztam egy szisztémát. Ez a következő volt: Megkeresem a gyermekintézmények vezetőit a városban, és mindegyiket ráveszem, hogy szülői értekezleten vessék fel ezt a témát (ivóvíz), és mondják meg a szülőknek, hogy összefogással, egy-kétszáz forint befizetéssel az iskolában megoldhatják, közösen az egészséges ivóvíz ellátást, megfelelő kapacitású víztisztító készülékek beépítésével. Tisztában voltam azzal, hogy minél nagyobb létszámú az intézmény, annál nagyobb kapacitású készülékre van szükség. Minél nagyobb teljesítményűt vásárolok, annál kedvezőbb a vételi ár. Így – elképzeléseim szerint – a kisebb létszámú intézményeknél összejött pénzt - ahol drágább a megoldás - ki tudom pótolni a nagyobb létszámú intézményben beszedett pénzekből. Remélem, érthetően írtam le. Ugyanis volt egy úgynevezett árrés, amivel együtt számoltam ki, hogy mi legyen az az összeg, amit a szülők fizessenek, létszámtól függetlenül. Így a készülékek megvásárlását úgy bonyolítottam volna le, hogy ahol árrés is összejön, mert nagyobb a létszám, azt az árrést felhasználtam volna a készülék megvásárlására, ott, ahol kisebb a létszám. Mivel nem tudtam volna minden szülőire eljutni, így egy levelet írtam a szülőknek, melyben kifejtettem nézeteimet, s a tennivalók fontosságát e téren. Elég „lelkis" levél volt. A volt napközis tanító nénim kezébe is belekerült ez a levél a nővérkém segítségével. Ez a volt tanító nénim a sógorom testvére egyben. Mivel ismert, azt mondta, hogy nem hiszi el, hogy én írtam meg azt a „propagáló anyagot". Ez már tükrözött némi változást, ami életemben beállt.

         Nem volt egy egyszerű dolog a terv kivitelezése. Az első hely, ahol bekopogtam elképzelésemmel, egy általános iskola volt. Az igazgatónő behívta a tanárokat is, és el kellett mondanom, milyen elképzelésem van. Ugyebár a végén elmondtam, hogy ahol nem jön össze a pénz, ott én kipótolom, s azt sem titkoltam, hogy hogyan, honnan szerzem a pénzt (árrés). Erre megszólalt egy piperkőc, agyonfestett tanárnő: „És én ezt el is higgyem…?” Mármint, hogy képes vagyok átadni annak az intézménynek a „keresetem”, aki rászorul, mert nincs annyi gyerek (szülő) és így pénz sem, hogy meglehessen venni a készüléket. Akkoriban mellbevágott ez a kijelentés, mintha mindenkinek kötelező lett volna megváltoztatnia életfelfogását abba az irányba, amiben én változtam. Mit képzeltem magamról, nem tudom. Hogy gondoltam, hogy én attól szavahihetővé válok, ami velem történt. S egyáltalán miért gondoltam, hogy mindezt úgy elhiszik, hogy nem is tudják annak okát, miért is tenném meg azt, amit ígértem, mi késztet. E megjegyzés ellenére az igazgatónő belement a dologba. Aztán még vagy 30 helyen jártam, ahol elfogadták kezdeményezésem. Így aztán elindult a megyeszékhelyen egy komolyabb lépés az egészségvédés érdekében, a tiszta egészséges ivóvízért gyermekeink érdekében. Minden olyan „egyszerűnek” tűnt, ment minden, mint a karikacsapás. Lezajlottak a szülői értekezletek az intézményekben (óvodák, iskolák). Meglepően jó eredménnyel. Úgy látszik, megértették a szülők, hogy tenniük kell valamit. Bejelentkezett az első iskola, hogy megvolt a szülői, és menjek be az igazgatónőhöz, mert beszélni akar velem. És én mentem. Összejött a teljes vételár, ami indításnak nem volt rossz, mert ez 2-3 ezer forint pluszt jelentett mindjárt. Viszont némi kis gond adódott. Az igazgatónő közölte, hogy az egyik apuka is foglalkozik ezekkel a víztisztító készülékekkel, s ő elengedi az árrést, mert ide jár a gyereke, s ezzel is hozzájárul az iskola működéséhez. Ami persze nem jön rosszul, mint ahogy azt az igazgatónő elmondta, mert így tudnak venni fénymásoló papírt. Amikor elmondtam, hogy mit is tesznek ezzel, hogy teszik lehetetlenné egy felépített elmélet megvalósítását, nem érdekelte őket. A fénymásoló papír fontosabb volt. Végül is kiderült, hogy mindenképpen az apukától veszik meg a készüléket, ugyanis az árrésen kívül létezik egy pontrendszer is ebben a kereskedelmi rendszerben, ami további pénzt jelent az „ügynöknek”. Egyből átláttam a bajt, amivel akkor még nem számoltam. Hazafelé egész úton folytak a könnyeim, nem bírtam elviselni ezt a nagyfokú rövidlátást, mely a pusztuláshoz vezet.  Hazaérve feleségem látta, hogy baj van, elmondtam neki, mi történt, és sírásban tört ki.

„- Miért tették ezt veled? Te mindent megtettél értük, még a gyerek ruhájára félretett pénzünket is rájuk költötted… Miért tették?” – és csak zokogott.

Valahol meg kellett értenem őt, hiszen igaza volt, soha nem voltam otthon, minden szabadidőmet ennek szántam, s ő csak tűrte, mert tudta, min mentem keresztül, miért teszem, amit teszek.

A legrosszabb az volt, hogy ezzel nem volt vége. Szinte kivétel nélkül mindenhol így jártam. Ez az apuka, aki ott felajánlotta segítségét, miszerint olcsóbban adja a készüléket, ez az apuka egy másik iskolában is érdekelt volt, mivel odajárt a nagyobbik gyereke. Ráadásul jóban lehetett az igazgatóval, mert ott már szó sem volt az árrés elengedéséről. Egy harmadik intézménybe Ő maga járt valamikor, és az igazgató volt a tanára. Ott azért vásárolták meg tőle a készüléket, és nem tőlem. A következő intézmény igazgatója, aki doktori címmel rendelkezett, egy másik doktori címmel rendelkező forgalmazótól vette meg az iskolának a berendezést. Megint egy másik csak közölte, hogy egyik tanáruk forgalmazza a készülékeket, és ugye megértem, hogy inkább tőle vásárolnak… És ez így ment minden olyan intézménynél, egy kivételével, kik össze tudták szedni a vételárat. Annak az egynek, annak az egy óvodavezetőnek, akivel szinte napi kapcsolatban állok, itt mondok köszönetet! Ha megadatik, hogy ez a könyv kiadatik, és további véletlen kapcsán olvassa is, Ő tudni fogja, hogy róla van szó! KÖSZÖNÖM! Amikor hozzá készültem, már nem is hittem abban, hogy mást fogok hallani, mint amit a kollegái mondtak. De láss csodát! Ő tőlem vásárolta meg a készüléket. Elmondtam neki, hogy hogyan jártam a többi kollegájával. Azt mondta, hogy nála is jártak szülők többen is, hogy tőle vegye meg, de nem hajlott rá. Ahogy nekem mondta: „Nem csinálok segget a számból – már elnézést a kifejezésért.” Nyugodt lelkiismerettel nézzenek magukba azok az igazgatók, kik nem olyanok, mint F.-né, és gondolkodjanak el, mit is tettek valójában akkor! 

         Azok az intézményvezetők, akik bár összeszedték a pénzt a szülőktől, de a létszám és a szükséges kapacitású víztisztító készülék aránya negatív mérleget mutatott, természetesen megtaláltak. Csörgött a telefon, hogy tartsam be, amit ígértem. Betartottam, s hol öt-, hol tízezer forintokkal pótolhattam ki a vételárat. A gatyám is ráment, de kipótoltam. Így aztán megvalósulni láttam kezdeményezésemet, bár nem így képzeltem el. 

         Egyik bölcs barátom és kollégám, aki önként lett vegetáriánus még előttem, így szólt:

„- Mi a baj?”

Elmondtam neki.

„- Miért csináltad? A pénzért, vagy hogy legyen a gyerekeknek rendes vizük?

-   Hülye vagy! Tudod jól, hogy értük!

-   És van? Sikerült, amit elterveztél? Megvalósult?

-   Igen – mondtam.”

Minden bajomat feledtette abban a pillanatban bölcs kollégám. Igaza volt, de akkor is fájt belül, hogy látom „pusztulásunk” okát.

         Itt még nem is tudatosult bennem, hogy családom miket él át az én „megmentési vágyaim” miatt.

Amit itt még megemlítenék, hogy igazán sok időt töltöttem gondolataimban Istennel. Azzal, kihez állandóan fohászkodtam kínjaim alatt. Sokat imádkoztam magamban, vagy éppen csak beszélgettem – egyoldalúan – vele. Volt, hogy véleményt mondtam Neki, volt, hogy kértem. Volt, hogy éppen panaszkodtam… Szóval sokat járt a fejemben. Annyira sokat, hogy aztán egyszer csak elkezdődtek életemben a „csodák”, és kapcsolatom a szellemvilággal. Úgy döntöttem, hogy egy külön fejezetben fogok erről írni bővebben. Azért említettem ezt meg így előre, mert az ottani élményeim egészen másképp engedtek látni dolgokat, mint ahogy addig láttam és láthattam más emberekkel az életben.

 

V. fejezet: Alapítvány születik

 

         Bár igyekeztem megnyugtatni magam barátom szavai által, hogy sikerült, amit elterveztem, mégis bántott az emberek tisztességtelen hozzáállása az élet dolgaihoz. Nemrég egy fikarcnyit sem voltam különb másnál – nem mintha most az lennék –, és ez eszembe sem jutott akkor. Így, bár célomat elértem, a megkeresett gyermekintézményekbe víztisztító készülékek kerültek. Mégis bánatos voltam. Ezt a keserűséget, a történteken való töprengést hordozhattam arcomon, mert főnököm magához kéretett. Ő volt a tömegközlekedés igazgatója városunkban. Annyit feltétlenül el kell mondjak, hogy a legjobb főnök, akit valaha is ismertem. Úgy tudta megtartani a dolgozók tiszteletét maga iránt, hogy közben a melós észre sem vette, hogy betartatja vele a „három lépés távolságot”, amire szükség volt a tekintélye fennmaradásához. Szavahihető, emberbarát, gondokat átérző ember volt. „Volt szíve.” Mindent megtett melósaiért. Mindent igyekezett elkövetni, hogy jó munkahelyi légkör legyen, még akkor is, amikor a rendszerváltás hozta törvények egyre kevesebbet igyekeztek a melósnak juttatni. Kihasznált minden olyan pénzbeli lehetőséget, amit ránk, dolgozóira költhetett. Sportnapok például, amikor velünk együtt focizott, és látszott, hogy nem kényszerből. Vagy éppen „eszem-iszomot” rendezett a dolgozóknak a legkülönbözőbb ürügyekkel. Röviden: valóban rátermett volt a vezetésre. Illetve ma is az, mert mára a megyénk tömegközlekedését vezérli, mint vezérigazgató.

         Szóval, az irodájába hívatott és megkérdezte, mi bajom van. Elmondtam neki, mit tettem az elmúlt hónapokban, hogyan kerestem pénzt, azt mire költöttem, s azt, hogy jártam, hogy csaptak be az igazgatók, intézményvezetők. Őszintén megvallva, nem igazán dicsekedtem ezzel a dologgal, nem azért tettem, hogy bárki is vállon veregessen érte, és a mai napig nem azért teszem, amit teszek. De főnököm valóban csodálatos ember. Ő nem tartott bolondnak azért, amiket tettem. Tudta, hogy miért teszem mindazt, amit teszek, hiszen Ő tisztában volt betegségemmel, gyötrelmeimmel. Végighallgatott, telefonált egyet – a cég jogi képviselőjével váltott néhány szót –, majd „megfogta kezemet” és elvitt hozzá.

„- Ernő (Ő a cég ügyvédje), hallgasd meg, amit mond!” Majd hozzám fordult és így szólt: „Mondd el neki is!”

És én elmondtam mindent. Egymásra néztek, aztán rám. Győző! – szólt az ügyvéd. Adunk neked egy alapítványt, amivel könnyebb lesz ezeket a dolgokat tovább folytatnod. Te leszel ennek az alapítványnak az elnöke.

„- Én, Elnök? Ez vicc?

- Nem, nem az. Mondd meg, mi legyen a neve az alapítványnak!”

Szinte gondolkodás nélkül ezt mondtam:

„- Életért, a Földért, az Egészségért”

Így született meg az Életért, a Földért, az Egészségért Alapítvány. Okiratában a rák elleni küzdelem, a gyermekintézmények egészséges ivóvíz-ellátása, természetes élet- és gyógymódok propagálása, valamint egy természetgyógyászati központ létrehozása volt célként megjelölve. A harmincezer forintos alaptőkét is úgy dobták össze nekem. Néhány ember szerepet vállalt, mint alapító tag, hogy meglegyen a papírforma, és így kezdetét vette az alapítvány működése, aminek örültem. Ekkor még nem tudtam, hogy mindenben ugyanakkora az üröm, mint az öröm.

 

VI. fejezet: „Erőlködések”

 

         Úgy gondoltam, ha már a megyeszékhelyen, ahol lakom, sikerült ennyi intézményt hozzásegíteni a víztisztítókhoz, miért ne tenném meg ugyanezzel a módszerrel az egész országban.

A terv a következő volt. A megye vezetőit megkeresem levélben, bemutatom az alapítvány céljait, valamint a kezdeményezés szükségességét igazoló papírokat, és megkérem a megyei önkormányzatokat, hogy segítsenek annyit, hogy az alapítvány által megfogalmazott leveleket sokszorosítsák, és postázzák ki az intézményeknek. E levélhez csatoltam egy levelet a gyermekintézmények vezetőinek, hogy vegyék fel a kapcsolatot az alapítvánnyal, azért, hogy ugyanabban a formában, a szülőkön keresztül lehessen felszerelni intézményeiket víztisztító berendezésekkel. Ledöbbentett a megyei önkormányzatok hozzáállása. A tizenkilenc megyéből kettő állt hozzá pozitívan, a többi a legkülönbözőbb indokokkal hárította el a kezdeményezést. Azon kívül, hogy sokan válaszra sem méltattak, voltak, akik anyagi okokra hivatkoztak, és volt olyan, aki azt írta, hogy nemrég volt kétmilliárdos befektetés víztisztításra, és az ő vizük jó. Arra való tekintettel, hogy módomban állt lekérni a víztisztítókat forgalmazó cégtől a vízminta elemzés adatait a szóban forgó megyeszékhelyről, meg is tettem. Megjegyzem, hogy nagyon okos húzás volt a cégtől, hogy csak úgy adott ki víztisztító berendezést, hogy előtte mintát kért arról a helyről, ahova beszerelésre szánták, aztán a mintát laborban megvizsgáltatták, és a szennyezettség fokának megfelelően adták ki a garanciát készülékeikre, pontosan meghatározva, mennyi időnként kell az adott helyen szűrőbetétet cserélni. Mivel az adott helyen már volt elhelyezve víztisztító, szívesen tettek eleget kérésemnek, és elküldték az eredményeket. Meg lehet kapaszkodni! Az ország legszennyezettebb ivóizével rendelkeztek. Persze erről az ott élők mit sem tudtak. Felhívtam hát a megye azon vezetőjét, ki nem volt hajlandó az együttműködésre, és bemutattam neki mit is nevezett ő tiszta ivóvíznek. Teljesen kikelt magából az illető, és szinte megfenyegetett, hogy szálljak le az ügyről. Egyből rájöttem, hogy – valószínűleg – az említett kétmilliárd nem oda lett elköltve, ahova kellett volna. Úgy gondoltam, felhívom a megyei lapot, ugyan ne hagyjuk az embereket „hülyén meghalni”. Kértem a telefonhoz egy bátor, tökös újságírót. Kapcsoltak is valakit. Egy férfihang szólt vissza, hogy miben segíthet. Megkérdeztem, van e sajtószabadság? Azt válaszolta, persze, hogy van. Akkor jó, mondtam, és elmondtam, miért keresem. Végighallgatott, majd némi csend, és csak ennyit mondott: „Sajnálom...” Nos, ennyit a sajtószabadságról! Teljesen ledöbbentett, ami történt. Azt hiszem, csalódott voltam. És még egy párszor a jövőben, míg rá nem jöttem, hogy elvárásaim szülik csalódásaimat. Úgy éreztem, hogy sokkal nagyobb gond van, mint hogy az ivóvíz tizedeli a társadalmat. Az emberek gondolkodásával van a baj, ezt kell megváltoztatni valahogy. Így hiába minden erőlködés, erőfeszítés, ez egyfajta „tüneti kezelés”. Olyan, mikor valaki fejfájás-csillapítót vesz be, ha fáj a feje. A fejfájás múlik, az oka megmarad, és jön a következő fejfájás.

Ennek okán a következőkre jutottam. A legfontosabb, hogy az emberek gondolkodását tegyük helyre. Hogyan is lehetséges ez, hiszen amennyi ember, annyi érdekvezéreltség. Kerestem a megoldást, majd a következőkben véltem megtalálni. Az emberi cselekedetek alapjai a gondolatok, a gondolatok érzelmeink alapján születnek. Az, hogy hogyan érezzük magunkat, egészségi állapotunktól függ. Az ember nem csupán egészséges vagy beteg. Épp úgy, mint a színek. Nem csak fehér és fekete létezik. Közte megannyi szín és milliónyi színárnyalat van. Az ember az egészség és a betegség (halál) között mozog egy széles skálán. Mára már annyira elszennyeztük környezetünket, hogy szinte lehetetlenné vált a tökéletes egészség megteremtése. Egészségnek hívom én azt, mikor minden egyes „alkatrésze” 100%-ig betölti funkcióját az emberben, tökéletesen működik. Mivel érzelmeinket egészségünk határozza meg, és egészségi állapotunk egy nagy „skálán” mozog, így érzelmeink is. Minél egészségesebb valaki, annál inkább rendelkezik pozitív tulajdonságokkal. Minél betegebb, annál több negatív tulajdonsággal bír. Az egészség táplálékainkban van. Leegyszerűsítve valahogy így fest: táplálkozás (ami természetesen hibás!), betegség-egészség, érzelmek-gondolatok, cselekvés (szörnyűség).

Betegség:

Gyengeség, rosszullét, nyugtalanság, feszültség, ingerültség, türelmetlenség, kilátástalanság, erőszak, félelem, rombolás

Betegség = romboló hatás

Egészség:

Erő, jó közérzet, nyugalom, türelem, jókedv, megértés, odaadás, béke, szeretet…

Egészség = építő hatás

Ez az oka, hogy ma - előadássorozatokon keresztül - a természetes életmódot és gyógymódot hirdetem szívesen.

Úgy döntöttem, hogy valami „más címen” megpróbálom közelebb hozni az embereket e témához, és megpróbálok megismertetni velük néhány alapvető dolgot, melyek ismeretében – esetleg – továbbléphetnek ezen az úton, egy szebb, egészségesebb, és boldogabb jövő felé.

Egy „Orvos – Természetgyógyász találkozó” volt az első nagy szervezésem, ahova rengeteg ember látogatott el a két nap alatt, s minden előadás teltházas volt. Mivel az előadók és a közönség közti kapcsolat jól alakult, nagyon kevésnek bizonyult az előadásokra szánt két óra. Rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul, melyet - nagy örömömre - a közönség tett fel az előadóknak.

Kis idő elteltével, az „Orvos – Természetgyógyász találkozó” folytatásaként „színpadra” került a „Betegség és fájdalom nélküli élet titkai” című előadássorozat, mely az előző folytatásaként, a már elhangzott témákat „tárgyalta ki” - immár bővebben - több időt szánva (egy egész napot) egy-egy témára.

Fontos megjegyeznem, hogy minden szervezett programunknál a „GYÓGYÍTÓ TÁPLÁLÉKOK” bemutatásra és kóstolásra kerültek.

A „GYÓGYÍTÓ TÁPLÁLÉKOK” kifejezés alatt - mint fentebb már említettem - ilyesmit értek: vegyszermentes, színezékanyag-mentes, koleszterinszegény, könnyen emészthető, élő enzimekben gazdag stb. Ezek a termékek - sajnos - hiányoznak a boltjaink polcairól, ezáltal megfosztva a lehetőségtől azokat, akik ezekben a termékekben - jogosan! - keresik gyógyulásukat.

Csupán a vegyszerekből, adalékanyagokból, tartósítószerekből stb. évente 3 - 4 kg-ot fogyaszt el egy ember, tönkretéve ezzel a méregkiválasztó szerveit, hisz a felsorolt mérgek emészthetetlenek az emberi szervezet számára. S költünk egyre többet és többet gyógyszerekre, ami szintén méreg, ám ezt csak mellékhatásként emlegetjük. A fene megette az olyan „gyógyulást”, ami más szenvedést hoz maga után. És gyarapszik az anyagi teher, mely a betegek ellátására kell…

Visszakanyarodva!

A következő rendezvény a Kaposvári Sportcsarnokban volt, melynek ezt a címet adtam:

„ÉLETMÓD SHOW”.

Ez a műsor inkább szórakozási lehetőséget nyújtott az ideérkezők számára, bár közben színpadra „csempésztem” a tanulságokat, jó példákat is, egy-egy követendő életvitelű és gondolkodású ember személyében, illetőleg az előtérben ott voltak ismét a kiállítások, kóstolók, bemutatók is.

„AUTÓS EMLÉKTÚRA A MAGYAR KIRÁLYI VÁROSOKBA”

Ezt a nevet kapta egy olyan rendezvény, ami az alapítványt kívánta propagálni. Ez egy országúti autós túra kívánt lenni. Számos jelentkező volt, köztük hírességek, színészek, művészek… A beérkezés után a sportcsarnokban lett volna egy nagyszabású buli. Azonban felvettem szervezőnek egy emberkét, akinek a kezébe nyomtam az általam előre aláírt és lebélyegzett alapítványi bevételi bizonylatokat, hogy szedje be a szponzoroktól a pénzt. Na jó! Tudom, hogy van köztetek más olyan, aki egyből kitalálta: Se pénz, se műsor. Volt olyan kedves, és lelépett a pénzzel az illető, és miután szóvá mertem tenni, hogy nem ebben állapodtunk meg, még a megyei napilapon keresztül is meghurcolt hazugságokkal. Az újságíró megkeresett, még a rendezvény előtt pár nappal, és én naiv azt hittem, hogy ez csak egy szimpla érdeklődés. Másnap olvasom ám, ahogy az újság nagy címekkel közli a következőt: „Autós túra helyett tortúra, avagy az ellehetetlenített marketing manager”. Majd becsináltam az örömtől, mikor olvastam. Meg tudtam volna fojtani az újságírót akkor. Nem árulta el, hogy valójában miről van szó, mit is állított neki az az ember, akiről időközben kiderült, hogy többször volt ellene eljárás hasonló ügyekben a rendőrségen. Az indulók nyolcvan százaléka visszalépett az újságcikk hatására. El is maradt az emléktúra, és a nevezési díj is ugrott. Veszteségesen, de megtartottam az esti dínom-dánomot. Az illetőt feljelentettem, igaz, megbántam. Persze, simán távozott a bíróságról, következmények nélkül, hiszen semmit nem lehetett kezdeni vele, mert az én aláírásaim voltak a bizonylaton. Egyáltalán nem haragudhatok barátomra, ki azt mondta nekem: „Tudod miért akkora az agyad, mint egy dió? Mert be van dagadva.” Azt hiszem, igaza lehet.

         Ennek ellenére, ezekkel a programokkal sok embert „mozgattam meg”, és értem el azt, hogy például telefonáljon valaki, aki reformterméket gyárt, és azt mondja nekem: „Győző! Köszönöm neked! Sehol nem fogy el annyi termékem Pest határain kívül, mint Kaposváron.”

         Természetesen a „GYÓGYÍTÓ TÁPLÁLÉKOK” mellett be tudtam mutatni a számomra hiteles természetgyógyászok maréknyi kis csoportját, ami első és legfontosabb volt számomra. Nagyon sokan keresnek meg, és kérnek tanácsot, hogy kihez érdemes fordulni bajaikkal. Ma már a kezelőorvosom is, aki annak idején el akarta indítani leszázalékolásomat, tanácsért fordul hozzám, ha olyan esete van, ahol az orvostudomány „megáll”. Sőt! Annyira érdekli a természetes gyógymód, hogy együtt is működik alapítványommal. Tiszteletreméltó tulajdonsága, hogy Ő valóban gyógyítani akar, segíteni az embereken.

         Történt még ez idő alatt olyan dolog, ami említést érdemel. Azok az óvodavezetők, akiket közelebbről megismertem a kezdetkor, amikor a víztisztító berendezéssel támogattam az óvodásokat, összefogtak kezdeményezésemre, és megalakítottunk egy „kört” a gyermekekért, aminek a lényege a táplálkozási szokások megváltoztatása lett volna. Négyszer ültünk össze, az óvodavezetők és én. Megértették, hogy miről beszélek. Előadást szerveztem nekik - az egyik leghíresebb természetgyógyásszal - a betegségek és táplálkozás kapcsolatáról. Még a kaposvári alpolgármester is jelen volt, mint erkölcsi támogató.

Mire a végkifejlethez értünk volna (gyakorlati megvalósítás), az óvodavezetők visszaléptek. Hogy miért?

Mert azok a cégek, akik az óvodai étkeztetésben szerepet játszanak, azt találták mondani az óvodavezetőknek, hogy ne számítson az óvoda alapítványa további anyagi támogatásra, ha továbbra is kapcsolatban áll az alapítványommal… Látni kellett volna az óvodavezetők arcát, amikor ezt elmondták nekem. Szinte látni lehetett fájdalmukat. De mit is tehetnének szegények, hiszen az óvodát működtetni kell, s ahhoz pénzre van szükségük, jóval többre, mint amit ma az „Állam bácsi” biztosít.

Az eltelt évek alatt rengeteg hasonló esettel volt „szerencsém” találkozni. Sokszor becsaptak, kihasználták jóhiszeműségem, tönkretettek anyagilag, mert még az alapítványt is képesek meglopni az emberek, és találkoztam olyan esetekkel is munkám során, ami kemény politikába ütközött…

Mindezek ellenére, amikor  valaki  megkérdezte  tőlem gúnyosan: „Na, mi van, bízol még az emberekben?”

Ezt válaszoltam: „Igen. Bízni kell az emberekben!” Nem mondta ki az illető, de „láttam”,mit gondol. Valami olyasmire gondolt, amit már sokat hallottam az elmúlt évek alatt: „Te nem vagy normális, bolond vagy…”

Nem volt az alapítványomnak emblémája. Aztán egyszer úgy gondoltam - ha már annyit mondják rám, hogy bolond -, legyen egy bolond az embléma. Annyi különbséggel, hogy a sapkáján nem csengők lógnak, hanem egy „szív”, hogy szeretet legyen az emberek szívében, egy „kereszt”, hogy legyen hitük az embereknek, és egy „fehér galamb”, hogy béke legyen a földön. S ez a „bolond” egy nagy batyut visz a hátán, melyre ez van felírva: „HIT”.

Sokan a Hitgyülekezetre asszociálnak, és ennek alapján „kezelnek” engem. Viszont a „HIT” szónak semmi köze a vallásokhoz. Én csak azt írtam a „batyura”, aminek hiányában ma nem írom ezt a könyvet.

Röviden: „Mindig akkor vesztünk el valamit, amikor feladjuk. S a feladás oka a HIT hiánya.”

         Ehhez a sok „hülyeséghez”, amit eddig véghezvittem, nagyon sok pénzre volt szükség.

Bár én nem is annyira a pénzt próbáltam megszerezni, mint inkább az illetékes embereket meggyőzni egy-egy program lebonyolításához.

A következő előadás címe „CSODABOGARAK” volt. Itt olyan emberek kerültek közelebb a közönséghez, akik valamiért mások, mint az átlagemberek. Ez a program a Kapos Televízió és az alapítvány közös programja volt.

         A cégek, vállalkozások egyre kevesebbet tudnak szánni az alapítványokra. Az alapítványok száma viszont egyre nő, ami híven tükrözi a problémák növekedésének arányát.

Nem igazán lehetett anyagi támogatáshoz jutni, ezért úgy döntöttem, hogy megkeresem azt a pénzt, amit a tájékoztató előadásokra költök. A rendezvényeken bemutatott „GYÓGYÍTÓ TÁPLÁLÉKOK” forgalmazási jogának megszerzését tűztem ki célul. Sikeresen, mert a gyártók, akik a rendezvényeimen, mint kiállítók voltak jelen, nagyra tartották ez irányú erőfeszítéseimet, és meg is bíztak bennem.

Így tettem szert kb. 300-féle termékre, melyben minden megtalálható, ami a táplálkozáshoz, a reforméletmódhoz, a tisztálkodáshoz stb. szükséges. Ezek a termékek ember- és környezetbarát termékek!

Elsőnek a TESCO GLOBAL RT. Igazgatóságának írtam egy levelet, melyben egy ún. „Bio-sarok” létrehozását javasoltam. Megjegyzem, hogy nem hallottam mást a gyártóktól, hogy meg se próbáljam, mert olyanok a feltételek, hogy ők maguk is hiába próbálkoztak. Meglepődtek, amikor a TESCO igent mondott, és elindította az alapítványommal a javaslatomat. 100 termék került besorolásra TESCO-ban.

Egy egész modult adtak erre a célra, és a mai napig történnek előrelépések a modul fejlesztésére.

A kezdeti nehézségek lassan megszűntek, és egyre olajozottabban mentek a dolgok. A kezdeti nehézségekben voltak gyártók, akik „kiestek” termékeikkel, mert nem bírták a fizetési kondíciókat. Ilyenkor összedőlni látszott az egész elképzelésem, ám ebben a szerencsétlenségben legalább ugyanannyi szerencse is „lapult”. Ugyanis nekiálltam és legyártattam azokat a termékeket, amiket nem szállítottak többé. Sőt, sokkal jobb minőségben! Így már saját termékei is vannak az alapítványnak (reformtészták, amik koleszterinmentesek, nincsenek megfosztva tápértékeiktől, pl. csíra, korpa, sikértartalmuk kétszerese a megszokottnak stb.).

         Fantasztikus, hogy mennyire meg tud változni a környezet hozzáállása a „pénz szagára”!

A TESCO kínálta üzleti lehetőség arra „ingerelte” azokat, akik előtte hülyének és álmodozó bolondnak tartottak, hogy felajánlják segítségüket. A segítséget, amit előtte megtagadtak csak azért, mert elképzeléseimet – egy szebb és boldogabb jövőért – elképzelhetetlennek tartották, ill. pénz nélkül kivitelezhetetlennek.

Amint a TESCO kapcsolat kezdett „beállni”, megkerestem másik három hasonló céget, és nekik is elmondtam ajánlatomat. Kicsit furcsán néztek rám, amikor mondandómat – teljesen őszintén – úgy kezdtem, hogy „a csupasz fenekemen kívül nekem semmim nincs, de…”

A beszélgetés vége az lett, hogy elkezdtek hinni ebben az ügyben, és úgy néz ki, mindegyik cég igényt tart az alapítványom nyújtotta lehetőségre. Elmondtam nekik azt is, hogy én az így keresett pénzt az alapítvány céljaira fordítom.

         Sok mindent tanultam az eltelt évek alatt. Egy kedves barátomnak, akinek nagy vállalkozása van, egyszer ezt hallottam a szájából: „Bolond voltam, amikor kezdtem, mert először terméket gyártottam, és utána kerestem piacot rá. Majdnem belebuktam. Ma már nem így állnék neki egy vállalkozásnak. Először megnézném, mire van szükség, minek van piaca, és utána állnék neki terméket gyártani.”

Ez a kijelentés ismertette fel velem, hogy valójában mennyire „gazdag” vagyok. Hiszen a kapcsolataim, az előadásaim által felkeltett igény, a „piaclehetőségem” roppant nagy kincs. Innen visszafelé lehet „építkezni”! Ez azt jelenti, hogy van piac, a többi nem lehet gond, mint a termelés, gyártás…

Viszont nagyon fontosnak tartom megjegyezni szomorú tapasztalatomat is! Megkerestem egy céget, mely bio-termeltetéssel foglalkozik. Ezt a piacot is sajnos mindenki magának akarja megkaparintani. Megy az egymásra mutogatás, trágárkodás ezen a téren is. A bio-termesztés 99 %-a külföldre vándorolt ebben az időben, mert ugye a „piac diktál”. A külföldiek - könnyen - kétszeres árat fizetnek a termékért, amit a magyar ember nem tud megtenni. Persze saját hazájában négyszeres áron adja tovább. Így a magyaroknak nem jut semmi! Ami marad, azt sem tudják megfizetni, pedig ezt kellene elérhetővé tenni az emberek számára! A bio-termékekre kell az igényt feltámasztani, és ezt kellene igazán finanszírozni. Minden egyes fillér, amit erre a témára fordítanánk, százszorosát hozná a „konyhára”! Kezdve az egészségügyben megtakarított milliárdoktól a környezetvédelemig, de még a bűnüldözésben is! Hiszen az egészséges ember nem rombolja sem embertársait, sem környezetét… Ez az oka annak, hogy nem lehet semmit külön kezelni a politikában, ugyanúgy, ahogy a beteg embereknek sem csak azt a szervét kell kezelni, ami éppen fáj, hanem az embert egységesen, teljes mivoltában.

Visszatérve!

A megkeresett cég örült a találkozásunknak, mert éppen a belföldi terjeszkedésben kezdtek el gondolkodni. A cég vezetője elmesélte, hogy ebben a témában most nyertek el egy kétmilliárdos pályázatot, egy Agrártudományi Egyetemmel karöltve („öko”-gazdálkodás).

Elkezdtem kidolgozni a belföldi csomagolás tervét, majd el is készítettem azt. Ugyan a cégvezető azt mondta, a cég fizeti a költségeket, az első húszezer forintos számlánál, mely a grafikai munka volt, azt mondta, hogy ezt most fizessem én ki. Puff neki! Ennyit az adott szóról!

Már megint arra a következtetésre jutottam, ha azt akarom, hogy „álmom” megvalósuljon, nekem kell megoldanom ezt a részét is. De a fene megette, nekem még mindig a csupasz fenekem van, nincs doktori címem, nincs végzettségem, kölcsönt egyik bank sem ad, mert hogy alapítvány, és nem tudok megírni egy nyomorult pályázatot sem, mert azt sem tudom, mi fán terem. Meg projekt, meg Isten tudja mi. Azt sem tudom, mit jelen az a szó, hogy „projekt” (bár sejtem), s azt sem tudom, így írják-e helyesen. Csak azt tudtam, hogy ott van bennem minden, ami megvalósításra vár az emberiség jövőjének érdekében, s azt, hogy ez a felismerés és akarat mikor „költözött” belém.

         Egy napon kaptam egy levelet a városi önkormányzattól, amiben meghívtak egy vidékfejlesztési programra. Csak néztem a papírdarabot, hogy mit akarnak ezek tőlem? Azért elmentem. Biztos kilógtam a sorból, a sok öltönyös, Dr., tanár, meg igazgató közül, mert furcsán néztek rám.

A téma a vidékfejlesztés volt, ami nekem is nagyon tetszett. Főleg azért, mert az „öko”-gazdálkodást „feszegette” a pályázati lehetőség, ill. minden olyat, ami ezzel kapcsolatos, pl. tájékoztatás, előadás, stb. Miután az előadó felvázolta a pályázat nyújtotta lehetőségeket, feltette a kérdést: „Kinek milyen ötlete van, mit tud javasolni?” A fejem tele volt ötletekkel. Csodálkoztam azon, hogy a kérdést sűrű csend követte. Aztán nagy sokára megszólalt valaki: „Ez hirtelen jött, át kell gondolni…”

Vártam egy keveset és megszólaltam. Beszéltem az „öko”-gazdálkodásnak az emberiség számára nyújtott lehetőségéről, az egészséges termékek egészséget tápláló előnyeiről, és beszéltem kapcsolatokról, összefüggésekről is. Elmondtam azt is, hogy nagyszerű lenne létrehozni egy „Természetgyógyászati Központot” (mely régi „álmom”), mellette egy életmódtáborral. Megemlítettem, hogy kapcsolataim révén minden rendelkezésemre áll - a pénzen kívül -, hogy olyan hatékonyan működjön mindez, hogy még az „Állam bácsit” is meggyőzze arról: ÉRDEMES VELE FOGLALKOZNI!

Beszéltem arról is, hogy az életmódtábor micsoda idegenforgalmi látványosság lenne, natúrkonyhájával, ételkóstolójával, előadásaival, kiállításaival…

Beszéltem arról, hogy az alapítványnak beindult egy piac, és szükség van a megtermelt, vegyszer nélküli (bio) termékekre, melyekből a natúr, reform, „gyógyító táplálékok” készülnek…

Aztán kérdeztek, aztán válaszoltam, aztán szép lassan megváltoztak az arckifejezések körülöttem, melyek eleinte lenézőnek tűntek számomra. Aztán már nem volt olyan lenéző a tekintetük, sőt egyetértettek velem az ott összegyűlt urak. Aztán elkérték a névjegykártyámat többen is. Aztán mit ad Isten, jelentkeztek is. Aztán folytathatnám, de a lényeg ez: az ötletemet felhasználták a pályázathoz, sőt írásos tervet is kértek tőlem, amit át is adtam. Azóta sem láttam őket. Bár a könyvelőm, aki időközben kuratóriumi tag lett (ő volt az, aki kihúzta az alapítványt a kátyúból, amikor kihasználták jóhiszeműségemet), s már nem engedné, hogy kihasználjanak, azt mondta: „Győző, ez nem játék! Szerződést kell velük írni, ha nem akarsz velük is úgy járni, mint eddig - szinte - mindenkivel!”

         Van bennem valami, és még jó néhány hozzám hasonló „bolond” emberben, ami megkönnyítené az emberek életét, s én ráadásul ingyen is odaadnám – bár megjegyzem, semmit nem tudunk becsülni, ami ingyen van. Egyébként is kezdtem úgy érezni, nem lehet átjutni a bürokrácián, az előírásokon, korrupción, stb.

         Játszunk el egy kicsit a gondolattal!

Tegyük fel, hogy a „Bio-sarok”-ot létre tudom hozni az ország minden pontján. Szervezett előadássorozataimmal igényt keltek a „gyógyító táplálékokra”, s így egyre kevesebb beteg ember lesz, egyre kevesebb műtétet kell elvégezni, s egyre kevesebb gyógyszert kell megvenni szegény „nyomorultaknak”, s egyre több lesz a nyitott, őszinte, szeretetreméltóbb ember, és természetesen egyre kevesebbet kell költeni az egészségügyre, bűnüldözésre…

Sajnos rendkívül hiányzik az ez irányú oktatás az iskolákból, bár amikor e régebbi írásomat újítom fel, már kezd oda is betörni az ilyen jellegű tájékoztatás (természetes élet-, és gyógymódok előnyei)!

Vagy mi lenne, ha felépítenénk kísérleti jelleggel egy „öko-falut”, ahol egészen mást tanulnának és tennének az emberek, mint amihez ma hozzászoktak?

         Mindig elvesztem a fonalat. Nem vagyok egy író típus, az már fix. A TESCO ellátása áruval új dolog megvalósítását tette lehetővé. Városomban megnyitottam az első bio-boltot. Budapest határain kívül, országunkban ez volt az első, tudomásom szerint. Bár sokat kereshettem volna anyagilag, én még mindig buszoztam. A boltot nem a legjobb kezekre bíztam, most már tudom.

Nem is tudom, minek pazarlom a papírt! A lényeg, hogy elbuktam mindent egy tollvonásra. Félreértés ne essék! Nem hibáztathatok mást! Miért írtam alá a szerződést előre, amíg az én papírjaim – amik bebiztosítanak – nem készültek el. Az, hogy utólag a „partner” nem írta alá, és így buktam mindent, még a bio-boltomat is, magamnak köszönhetem. Azért az őszintét megvallva, nem buktam el mindent, mert annyi adósság maradt a nyakamban, hogy győztem kikászálódni belőle. Ma már mosolyogva tekintek vissza erre az esetre is, pedig akkor aztán sirattam magam, még az ágyat is nyomtam sokáig. A „mosoly” oka egyszerű! Az embert boldoggá tudja tenni, ha felismeri a történések okát. És amúgy is sokat tanultam az esetből. Ha hiszik, ha nem, ma együttműködésre törekszem azzal az emberrel, ki ellátja azt a piacot, amit én láttam el valamikor.

Valljuk be, nem születtem sem üzletembernek, sem „agytrösztnek”. Mindenhonnan kipateroltak, mihelyt pénz lett az ötleteimből, javaslataimból. De nem panaszkodhatok, hiszen azt mondtam: „Istenem segíts, hogy megvalósuljanak ezen dolgok, nem magamért, nem pénzért…” Csoda, hogy nem kerestem semmivel sem! Én magam vallottam, hogy nem kell a pénz. Akkor mi a fenét „vergődtem” a velem történtek miatt? Megjegyzem: ma már nem „vergődök”!

Mennyi elképzelés él bennem, mennyi erőt, hitet érzek magamban, hogy mindezek megvalósítását elő tudjam segíteni. Pedig nekem mindehhez a fele pénz elég lenne, mint amennyit „Dr.-ék” nyertek pályázaton.

Tényleg megbolondultam!? Bár volt olyan ember, aki mikor meglátta a névjegykártyámon a „Bolond”-ot, vállon vert, és azt mondta: „De jópofa! Joker!” Igaz, olyan is volt, aki azt hitte „Hitgyülekezet”-hez tartozom. Némi csalódottságot láttam az arcán, mikor megtudta, nem tartozom én sehova, nem vagyok semmiféle vallás, gyülekezet, szekta, vagy egyéb tagja. Sőt, azt sem tudom, meg vagyok-e keresztelve.

Összefoglalva ezt az egész „badarságot”: sajnos nem teszi lehetővé a törvény a magamfajta emberek érvényesülését a közjóért. (Itt még azt hittem, hogy másokon is múlik, hogy mi az, amit megvalósíthatok. Tévedtem!) Kezd hányingerem lenni magamtól és az öndicsérettől, de ez van! EGO! 

 

 

VII. fejezet: Megint fent és megint lent

 

Miután elvesztettem minden „anyagit” , viszont új tapasztalatokkal lettem gazdagabb, a derekam is helyrejött némileg, úgy hat hónap után visszaültem a buszra, hogy megkeressem a család betevőjét. Arra való tekintettel, hogy nem vagyok híve a gyógyszereknek és a műtétnek, kértem a kezelőorvosomtól némi rehabilitációs időt, és elkezdtem edzeni. Bár borzalmasan lusta ember vagyok, rákényszerültem a mozgásra. A több mint egy évtizedes ülőmunka nem tett jót testemnek. Elsatnyult, és a derekam is tönkrement. Már a sok állást sem bírtam. Az orvostól kapott rehabilitációs idő alatt aztán súlyzózni kezdtem, és eljártam úszni is. Az izmok erősödni kezdtek, a görbe hátam kiegyenesedett – a csapott vállam sem olyan csapott azóta - ,és észrevettem, hogy a derekam sem fáj. Visszatérve a kontrollra, meg is jegyezte a doki, hogy ezt kellene minden betegének tennie, és rá is írta a zárójelentésre, hogy a beteg magának köszönhetően gyógyult, gyógyszerek és műtéti beavatkozás nélkül. Azóta sem hagytam abba az edzést. Na jó, bevallom, voltak szünetek, mert olyan lusta vagyok, minta a dög. Bár a lustaságról is más a véleményem, mint az embereknek általában. Így fogalmaztam meg: „A bölcs elégedettsége, lustasága, nyugalma nemtörődömségnek tűnhet számodra. Miközben csak arról van szó, hogy Ő nem akarja „képére” formálni a világot!”

Persze nem hagyott nyugodni a „vérem”. Kipihentem a csalódásokat, aztán újra nekiláttam továbbépíteni a „világot”, mert bizony itt még a „képemre akartam formálni azt”. Úgy látszik, itt még mindig nem volt elég a csalódásból.

A bio-boltomat egy rátermett fiatalember vette át, aki ért is az üzlethez. Amolyan „fogához veri a garast” típus. Hat hónap alatt felvirágoztatta az üzletet családtagjaival. Egyik nap – betérve a boltba – új terméket pillantottam meg a vitrines hűtőben. Az volt, aminek a gyártásán el kezdtem gondolkodni. Búzahús. Egy osztrák férfi dobta piacra. Épített egy kis üzemet a határ közelében, egy faluban, az új családi háza alá.

Kezemben tartva a terméket, egyből ez villant be kicsiny kis agyacskámba: „hűtött áru, növényi szalámik, felvágottak…, ezt fogom elterjeszteni a nehezen emészthető, számos egészségügyi problémát okozó húsok helyett.

Felkutattam a gyártót. Budapesten beszéltem meg vele egy találkozót. Elmondtam neki, hogy mi az elképzelésem a tömeggyártásról, annak hasznosságáról… Ő azonban úgy vélekedett, hogy inkább keveset gyárt és drágán. Addig győzködtem, míg rá nem beszéltem, hogy adja el a cégét, mivel társulásról hallani sem akart. Mennyit kér a cégért? - kérdeztem. Töprengett, majd megmondta az árát. Gondolkodás nélkül rávágtam: rendben van. Felhívom, ha megvan a vételár. Elég furán nézett rám. Az emberek nagy hibája, hogy ránézésből ítélnek. Volt némi gúnyos mosoly is az arcán, mely arról árulkodott, hogy képtelennek tart ekkora összeget megszerezni. Lényegében igaza volt abban, hogy egy röpke pillanatig még én sem tudtam, kihez fogok fordulni elképzeléseimmel. De ez nem volt akadály számomra, hiszen nem úgy működtem, hogy „előre tervezek”. Hazafelé a vonaton már törtem a fejem, ki tudna segíteni. Egy olyan ismerősöm, barátom volt, akinek tálalhattam ezt érdemben, mert tudtam róla, hogy réztulajdonos egy nagy cégben.  Számomra Ő csak Doki. Az előzőekben már volt róla szó, honnan is ismerem.

         Megkerestem Dokit az elképzeléssel, ami megszületett agyamban. Elmondtam neki, hogy véleményem szerint a jövő a bio- és reform élelmiszereké, a „gyógyító táplálékoké”, melyek nem tartalmaznak emberi „manipulációt”. Felvázoltam neki az eddigi tapasztalataimat ezekkel kapcsolatban. Doki megemlítette ezt a lehetőséget üzlettársainak. A cégük vezetője is meghallgatott, majd írásos kimutatást kért, üzleti tervet. Mivel én nem értettem az ilyenekhez, megkértem azt, akinek a bio-boltot átadtam. Az üzleti tervet jónak és reálisnak láttam. A befektetők is. Megkezdődött a befektetés, megvettük a gépeket és a recepteket. Ott hagytam állásomat, melyben 15 évet dolgoztam, s belevetettem magam abba, hogy elindulhasson a tömeggyártása a reform élelmiszereknek.

         E pillanatban több tényező miatt is elveszettnek látják a befektetők befektetésüket. Nem térek ki rá, hogy miért alakult így a helyzet, nem érdemes. Csak annyit, hogy számos ígéret be nem tartása vezetett idáig.

         Úgyhogy jelen pillanatban munkanélküli vagyok. Vagy talán az sem, mert nem vagyok bejegyezve oda sem. Talán úgy fogalmazhatnék, „nem is létezem papírforma szerint”. De, hogy őszinte legyek, nekem jó így.

 

 

VIII. fejezet: Kapcsolatom a szellemvilággal, a spirituális fejlődés

 

         Sokat gondolkoztam azon, hogy írjam le mindazt, ami velem történt. Mindazt, amit megismertem életem során. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyien áhítoznak arra, hogy megismerjék azt, ami nekem megadatott. Az előzőekben leírtakat egyfajta fizikai megnyilvánulásként írtam le úgy, hogy nem ejtettem szót a „szellemi” háttérről, mely bizony jóval érdekesebb és tanulságosabb volt számomra, mint a fizikai megnyilvánulások. A „szellemtől” kaptam meg a magyarázatot, értettem meg a fizikai megnyilvánulások okait, annak tökéletességét. Mert bizony a világ tökéletes, kedves barátaim, bármennyire hisszük azt, hogy ez nem így van. A „tökéletesség” meglátása számotokra csak azért fátyolozott, mert képtelenek vagytok hinni. Nincs fontosabb egyikőtök számára sem, hogy rájöjjetek a „valóságra”, mert valóban igaz, hogy „álomvilágban” éltek.

         De ne menjünk elébe a dolgoknak! Sok mindenen mentem keresztül, mire odáig jutottam, hogy felismertem, ki is vagyok valójában ÉN. Mert bizony ez maga lehet a „beteljesülés” számotokra, ha megtudjátok, kik is vagytok valójában. „Színház az egész világ.”

         Gyógyulásom után, tele hálámmal Isten iránt, kihez kínjaim közt imádkoztam életemért, egymás után olvastam az ezoterikus könyveket. „Békés harcos, Élet a halál után, Élet a születés előtt, Sirály…” Egyik könyv igazán érdekes volt. Címe: Johanes Greber: „Kapcsolat a szellemvilággal” (törvényei és céljai). Ebben a könyvben egy katolikus pap írt élményeiről, kapcsolatáról a szellemvilággal. Miután megtudta, hogy mennyire rossz úton jár a vallásképviseletével, le is vetette a reverendát, pedig Ő tiszta szívű meggyőződésből volt pap. Ebben a könyvben leírta a módját, hogyan lehet felvenni a jó szellemvilággal a kapcsolatot. Mert bizony az is van, jó szellemek, kik az életet segítik. Hetente egyszer, ugyanazon a napon, szombaton ültünk össze néhányan, kik hittünk és kíváncsiak is voltunk egyben. Pár hét után aztán beindult a tanításunk. Először írásban, aztán lett, aki a testéből szállt ki ima alatt. Volt, aki látta, hogy ki diktál (szellem) annak, aki ír. Nagy élményként maradtak meg bennem a történtek. Olyan rövid, de hatásos mondatokban „beszéltek”. Pl. „Siettesd az érkezést, s célodat véghez viszi a KAR!” Aki ezt leírta, elmondta, hogy külön figyelmeztették, hogy a KAR csupa nagybetűvel írandó. Történt, hogy az utcán találkoztam egy idős házaspárral, kik megállítottak, és azt kérdezték, hol lehet itt órát venni, mert 50 éve házasok, és a mama egy órát fog kapni ajándékba. Rájuk nézve láttam, hogy nagyon szegények, kopott ruha, de tiszta… Nagyon aranyos öreg pár volt, csillogó szemekkel. Mosolyogva mutattam a túloldali boltra. Megköszönték, s arra indultak. Két lépést tettem, és azt éreztem, legszívesebben lecsatolnám az órámat, és oda adnám nekik ajándékba. Késtem. Késtem két lépést. Még aznap ügyvédnél voltunk a feleségemmel. Valamit intézett nekünk, s háromezer forinttal többet adtunk, mint amennyit kért, hálánk jeléül. Ugyanaznap este összejövetelünk volt. Ezt kaptuk a tanításban: „Ne itassátok a vízben úszókat, a szomjazók meghalhatnak!” Először nem is értettük, aztán a fejemhez kaptam, mert tudtam, miért van ez a mondat, mit jelent. Ugye nem kell elmagyaráznom, hogy az ügyvéd nem szorult rá a borravalóra, ellentétben a szegény, öreg házaspárral.

Még egy kis történet, ebből az időszakból. Be kell valljam, a felismerés, hogy létezik Isten,  hogy nem válogat vallásos vagy ateista közt, hogy megtudtam, valóban van élet a halál után, hogy létezik a szellemvilág…, úgy éreztem, egyfajta kiválasztott vagyok, több embertársaimnál. Azt hittem, én már „mindent” tudok. Ezek az érzések „nagy mellényt” adtak rám. Hibát hibára halmoztam emiatt. Soha nem jártam templomba. Bementem egy misére, mert épp útba esett, és nem volt más dolgom. Megálltam hátul, néztem az előttem ülőket némi „megvetéssel”, miközben arra gondoltam, mit kerestek itt, Isten nem itt van… Aztán, mikor mindenki letérdelt, hogy imára hajtsa fejét, én nem tettem. Pedig szinte mindig imádkoztam. Napközben, reggel és este is. Az a heti „tanítás” aztán helyre rakott rendesen. Így szólt: „Isten temploma, a lélek temploma, benned van. Ezért bárhol vagy, utcán, otthon, vagy templomban, egyaránt hajts fejet Urad előtt”! Ez a mondat kigyógyított felsőbbrendű érzetemből, letörte egómat rendesen. Ezt a fajta kapcsolatomat a szellemvilággal megszüntettem, mikor úgy éreztem, „eleget tudok”, elég tapasztalatot szereztem innen. Ugyanakkor észrevettem, hogy a kapcsolat nem szűnt meg, csak állandósult. Nem volt már szükségem az összejövetelekre. Ha meg akarom fogalmazni, valami olyasmi történhetett, mintha a lelkiismeret hangja felerősödött volna. Közben csak arról volt szó, hogy „angyalom” hangját halottam sűrűbben. Ne kételkedj! Van „őrangyalod”! Hitetlenséged zár el attól, hogy „halld” Őt.

 

         Egyre több dologra voltam képes. Ki nem mondott gondolatokat mondtam ki mások helyett, előre láttam eseményeket, még a pusztulásunkat is, a föld végezetét, amit szörnyűségként éltem át, nagy fájdalmakkal akkoriban. De láttam még meg nem született gyermekemet is. Feleségemnek megmondtam, mikor születik meg gyermekünk. A másodiknál már megkérdezte, mert aggódott miatta, hogy egészséges lesz-e? Megmondtam neki, ne aggódjon, szőke kisfiú lesz és egészséges. Meg is nyugodott, mert ekkorra már hitt dolgaimban. Történt, hogy egyszerre egy irányban haladtam egyik kollegámmal, a busszal. Ő ment elöl, én mögötte. Beállt a buszöbölbe, hogy felszedje az ott álló utasokat. Akkor értem utol, amikor az utolsó utas is éppen fellépett a buszára. Gondoltam – mivel nincs felszállóm – elmegyek mellette, kikerülöm. Abban a pillanatban egy „kiabáló” hangot hallottam: „Állj meg!” Én ráfékeztem, és beálltam az előttem álló busz mögé. Éppen sikerült még. Nem tudtam mire vélni a figyelmeztetést. A megállóból kiindultunk. Kollegám ment elöl, én követtem. Nem messze a buszmegállótól, ahonnan kiindultunk, ahogy haladtunk felfelé a dombon, egy kanyarhoz értünk a házak közt. Feltűnt egy nagy sebességgel közlekedő autó a kanyarban, amely átsodródott a szembejövő sávba. Visszaszedte a kormányt, de akkora volt a lendülete, hogy a kocsija hátulja nekicsapódott egy, az út szélén lévő fának. Ez ismét átvágta őt a szembeni sávba úgy, hogy éppen az odaérkező busz bal eleje kapta el a kocsi bal hátulját. Amit aztán ismét visszavágott a túloldalra, és megállt nagy nehezen.  Egy kislány ült a hátsó ülésen, kinek – hál Istennek – nem lett nagyobb baja, mint az ijedtség. Ebben a pillanatban lejátszódott előttem képekben az „eredeti” verzió, ami nem volt más, mint hogy én megyek elöl a busszal, és pont telibe kapom az autót a kanyarban. Szinte kilapítva láttam magam előtt. Szörnyű volt. Egyből megértettem, miért kellett megállnom.

Egyre több információt éreztem azokról, kikkel kapcsolatba kerültem. Egyszerűen jöttek. Jöttek érzések formájában, mintha az illető helyében lennék, akire „fókuszálok”. Volt olyan, hogy ellenőrzésképpen megállítottam egy gyerekes kismamát, és kitálaltam neki saját életéről. Persze először illedelmesen köszöntem, elnézést kértem, aztán mondtam, éppen honnan jön, válófélben van, hogy néz ki a férje, aki iszik is, sőt veri is őt… Láttam arcát, ahogy a csodálat és az értetlenség átalakítja. Aztán láttam, ahogy megvilágosodik értelme, és azt mondja, ismerem a férjét… Végül is megtudtam, amit akartam. Bár a férjét nem ismertem, ahogy Őt sem, de elköszöntem tőle, és le kellett szögeznem magamnak, hogy nem hallucinálok, nem hamis elméleteket gyártok. Aztán már egyre rosszabb volt ez az érzés. Kellemetlenné vált. Képes voltam embercsoportok fájdalmát felfogni érzés formájában. Egyre több lelki szenvedést okozott az, amire képes lettem. Annyira sok mindenre megtanított ez a kialakult helyzet. Munkahelyemen megváltozott a vezetés. Az új főnök kizsigerelte a melósokat, a közösség teljesen felbomlott miatta, a kollegák fájdalmukban egymásnak estek már. Akkora erő volt bennem ekkorra - melyet a félelem hiánya adott nekem -, hogy képes lettem volna összefogni kollegáimat, s eltávolítani a vezérigazgatót. Egy ideig nem mentem dolgozni, s ez idő alatt hazugságokkal etetve a dolgozókat, és ami szörnyű, szakszervezeten keresztül, ellenem fordította kollegáimat, illetve kirúgással fenyegette őket. A történet lényege az, rá kellett jönnöm, hogy senkin nem tudok segíteni, és ami fontosabb, nem is kell! Miért is kellene? A sok nehéz helyzetben, bánatban, kínban élő emberek érzéseit átérezve már kezdtem szinte megőrülni, majd szétszakadt a szívem, annyira nem tudtam elviselni az „igazságtalanságokat”. Éreztem én az örömöket is, de sajnos kevés ember él boldogságban, örömben, így nagyon nem volt egyensúlyban „lelkem”. Rá kellett jönnöm, hogy mekkorát hibáztam. Hogy gondolhattam azt, hogy ezen a téren nem a tökéletesség uralkodik, akárcsak a természet felépítésében, vagy akár az emberi test felépítésében? Hogy mertem kételkedni, hogy ami a földön van, az úgy tökéletes, ahogy van. Mert bizony így van! Azzal már tisztában voltam, hogy életem során engem ért szenvedések oka én voltam, hiszen én tettem tönkre gyomromat a helytelen táplálkozással. Én voltam az, ki gallyra vágtam egészségemet, s vele tudatomat is, mely olyan rombolóan hatott környezetemre, mint most a Tied, például. És a másik, hogy tudtam, mennyi felismerést köszönhetek szenvedéseimnek, túlélésemnek. A mai napig más határozná meg érzelmi állapotomat, ha nem tudnám, hogy én is megtehetem. Ezek a felismerések könnyítették meg életemet. Én voltam az, ki idáig jutattam magam. Miért is gondoltam azt, hogy bárkit meg kellene menteni saját magától? Hiszen az ember, ki szenved, maga teremtette önszántából azt, amiben van. Nem, meg se próbáljatok kételkedni ebben! A szabadság, a szabad akarat létezik! Nincs pillanat, hogy ne Te döntenéd el, hogy az adott pillanatban mit tegyél! Az, hogy félelmeid miatt másra hagyatkozol, az is a Te döntésed! Így aztán nem maradt tennivalóm többé az emberek életében. Kollegáimon sem segítettem, miért is tettem volna? Soha többé nem teszek olyat, amit más nem akar. Ugyanakkor megteszek mindent, amit én akarok, anélkül, hogy bárki akaratát „megerőszakolnám”. Ezek tudatában aztán „letettem” azt a képességet, hogy mások érzéseiben vájkáljak. Felfogtam, mennyire egyek vagyunk. Én és Te. Én és Ti.

         Egyik éjjel, mint ahogy az többször is megtörtént, nem voltam testemben, és át kellett élnem valamit. Ugyanis ekkorra már nem voltak kételyeim. Akihez imádkoztam életemért, létezik. Úgy éreztem, már nincs más az első helyen, csak Ő, érte az életemet adnám. Tudjátok, mint az a bizonyos valaki a Bibliában, aki felvitte a hegyre gyermekét, hogy megölje azt, kifejezve ezzel, hogy Isten az első számára. Vigyázzatok ezzel a dologgal! Nagyon „veszélyes”! Fanatizmushoz vezethet! Mindenesetre azt hittem akkor, hogy Ő az első életemben, Isten. Ő, akihez imádkoztam magamban szinte minden pillanatban, amikor csak tehettem. Tettem magamban olyan kijelentést, hogy gyermekem és Ő közt Őt választanám. Nem, az nem fordult meg a fejemben, hogy megöljem a gyermekem! Nem voltam az őrület határán, ha erre gondolnál. Mindenesetre voltak olyan kedvesek, és megmutatták nekem kijelentésem valóságtartalmát. Elszomorító volt. Elalvás után testen kívül voltam ismét. Házibuli volt egy tízemeletes ház tetején. Nagyon jól éreztük magunkat, bár nem vagyok egy bulizós típus. A szomszédom, és egyben barátom felesége a fiamat a nyakába vette, s úgy táncolt. A hangulat a tetőfokára hágott. Marika úgy döntött tánc közben, hogy a vicc kedvéért kihajol a korláton, miközben a gyerekem, Roland a nyakában van. Itt még nem volt meg az öccse, Győző. Az egyik kihajolás rosszul sikerült, kicsúszott kezéből a fiam, és lezuhant a tetőről. Nagy ijedtség lett úrrá rajtam. Megmerevedve álltam, miközben Marikára bámultam. A következő pillanatban már lent voltam az utcán a mentősök és tűzoltók közt. A fiam nem ért földet. Az erkélyről kilógó, régi fajta alumínium-antennák ugyanis tompították a zuhanást, és beterelődött – ha jól emlékszem – a negyedik emeletre. Valamilyen oknál fogva – ami nem tiszta számomra – nem lehetett megközelíteni azt az erkélyt, ahova bezuhant fiam. Arra emlékszem, hogy kívülről azért nem indultak el a tűzoltók, mert nagyfeszültségű elektromos kábelek lógtak minden irányból, amelyek csak úgy szikráztak, ha vashoz vagy egymáshoz értek. Nem törődve a tiltással, hogy várjam meg, amíg biztonságossá teszik a felhaladást, nekivágtam, és felmásztam az emeletre. Erkélyről erkélyre, mit sem törődve a hintázó, szikrázó vezetékekkel vagy az esetleges halállal. Ahogy felértem a negyedik emeleti erkélyre és a nyitott ajtó felé indultam, már láttam, hogy a szoba közepén egymás mellett, velem szemben egy idős házaspár térdel, szorosan egymás mellett, s mindketten előttük álló kisfiamat ölelik magukhoz. (Most, amikor ezeket a sorokat leírom, és visszaemlékszem, könnyes lesz szemem. Gondoljanak bele, mit éreztem akkor!) Lassan léptem feléjük az ajtóból, talán kettőt, miközben figyeltem fiamat, ki megfordult és rám nézett. Semmi baja nem volt, pár karcoláson kívül, még csak nem is sírt. Térdemre rogytam, széttártam karomat és magamhoz szorítottam, miközben annyira sírtam, hogy alig láttam könnyeimtől. Ekkor ismét megjelent életemben. Ott állt bal oldalamon, fejemre tette kezét, s csak ennyit mondott: „Látod! Még nem készültél fel.” Láthattam ismét ragyogását, mindent betöltő fényét, érezhettem a megnyugvást… és ismét kaptam valamit tőle. Egy nem mindennapi „leckét”, felismerést. Aztán visszakerültem testembe, felébredtem, és izzadságban, könnyekben köszöntem meg neki ismét, amit értem tett. Innentől kezdve már tudtam, korántsem vagyok egyenlő azzal, amit gondoltam magamról. És ha már ennyire nem tudom, ki vagyok, akkor ki vagyok én valójában?

 

Nagy „áttörés” volt életemben, mikor egyik alkalommal visszavittek az időben és megmutatták Jézus életét. Nem, nem bolondultam meg! Láthattam az egészet úgy, ahogy történt valójában. De nem akárhogy. Nem csak képeket láttam, de én magam voltam minden. Én voltam Jézus is, szenvedése is. Én voltam Júdás is, lelkiismeret-furdalása is… És nem volt olyan pont, melyet ne láttam volna egy időben. Tovább megyek! Én voltam a szél, mely a falevelet ringatta és a falevél is, mely magán érezte a szellő ölelését… Nincs szó, mellyel visszaadhatnám ezt az élményt. Visszatérve testembe, felébredtem, és annyira sírtam, mert elképzelni sem tudjátok, milyen érzés volt. Aztán elaludtam. Felébredtem, és azt vettem észre, hogy nem emlékszem a történtekre. Csak ezekre, amit megfogalmaztam az imént. Nagyon szomorú voltam, elkeseredett. Hiába akartam emlékezni a részletekre, nem ment. Magyarországon él olyan „nagymester”, kinek szellemi szintje meghalad minden embertársáét. Sok előadást tart szerte az országban a szellemtudományról. Elmondtam neki, hogy mi történt velem. Kifejeztem mély bánatomat is, ami arra vonatkozott, hogy nem emlékszem a részletekre. Rám mosolygott, és azt mondta: „Ne aggódj, fogsz! A megfelelő időben rájössz a lényegére.”

 

 

IX. fejezet: Sem lent, sem fent; KÖZÉPEN

 

 

         És Tibornak, ki azt mondta, hogy rájövök, igaza lett. Rájöttem, s ez egy életre boldoggá tett. Hogy mire jöttem rá, azt talán majd később mondom el.

Egyelőre említésre méltónak tartom mindazt, amit az előzőekben leírtak hoztak nekem, mint egyfajta örök felismerést, tanulságot. Azok az évek, amit az új életemben töltöttem más emberként, folyamatosan szülték az újabb és újabb felismeréseket. Ezek a felismerések aztán új megvilágításba helyezték a világot számomra. Ahogy a tudásom gyarapodott, úgy változott a nézetem ugyanazokról a dolgokról. Példa: Amikor az emberek érzéseit képes lettem érezni a legmélyebb rejtekig, osztoztam örömükben, de bánatukban is. Megjegyzem, kevés ember volt, aki örömben élt, így igazán csak a bánat érzése jutott ki, mikor valakire „ráhangolódtam”. A sok szenvedés alapvető okának  a pénzt tartottam, és a pénzhez kötött erős tudatot. Ezért aztán gyűlöltem a pénzt, mely alapja kábítószernek, hiányos betegellátásnak, nélkülözésnek, erőszaknak… és még sorolhatnám. Aztán mikor rájöttem, amire rájöttem, már tudtam, nem a pénz a hibás, hanem én. Mindig az Én a „hibás”, az ember. A pénz csak egy eszköz, amit meglehetősen rosszul használunk, néhány hatalomra vágyó ember miatt. „A dolgok nem jók,  vagy rosszak, mi magunk tesszük azzá.” Már nem emlékszem, hogyan találkoztam ezzel a mondattal, de mindenesetre igaz. Ezzel a gondolatommal, hogy a pénz mennyire „rossz” dolog, megalapoztam, hogy ne is legyen nekem. Bármennyire is szerettem volna, hogy legyen pénze az általam képviselt alapítványnak. Mert miért is kerülne olyan az emberhez, amit nem kíván, amit rossznak tart a tudata legmélyén.  Ezzel a tudattal, hogy a pénz mennyire elérhetetlen, mennyire rossz - de aztán mégis küzd érte az ember, mert azt hiszi, hogy vágyai csak a pénz elérésével teljesülnek -, egy nagy „küzdelem” indul be az életbe. „Hajsza a pénz után.” Amíg nem jöttem rá, hogy mennyire tökéletes világban élünk, e gondolatoknál fogva még politikus is lettem volna, csak hogy segíthessek az embereken. Ma már nem akarok segíteni senkin. Nem is tudnék, és nincs is miért. Abban a 12 évben, melyben tele volt lelkem a megmentés vágyával, az embereken való segítség akaratával, és persze az előzőekben leírt esetekkel a lét egy másik formájában, számos vers, aforizma, jó tanács született meg. Ezek a sorok híven tükrözték világnézetemet az adott időszakban, és röviden adják át a legújabb tanulságokat, amit kaptam az élettől.

         Néhányat itt most „megmagyarázok”, hogy hogyan is született, és milyen felismerést kíván átadni nektek, hogy életetek könnyebb legyen. Ne feledjétek! Okos ember más kárából tanul! Számos oka van annak, hogy „Bolondként” jelenek meg a külvilág felé. Még az alapítványom emblémája is egy bolond. Én nem voltam képes más kárából tanulni.

 

Neked, URAM!

 

Ó Istenem, milyen boldog az, ki téged láthat,

Mily boldog az, ki nem hord sötét árnyat.

S még boldogabb az, ki levetett minden vágyat,

Ki téged szégyenkezés nélkül szívébe zárhat.

 

Ó Istenem, bocsásd meg gyengeségeimet,

Segíts, hogy ez életem ne szüljön új vétket!

Vigyázz rám, hogy el ne kapjon nagy fekete madár karma,

Ne terhelje bűnös testem új, s még újabb karma!

 

Ó igen, érzem oltalmazó szárnyaid,

S én gyarló, mégsem tudom leküzdeni bűnös vágyaim.

Bárcsak lennék én a győztes, küzdenék le minden árnyat,

Bárcsak emelhetnék feléd széttárt, tiszta szárnyat!

 

Istenem, milliók hiszik azt, hogy uralnak,

Észre sem veszik, s közben alájuk szép csendben tüzet raknak.

Kérlek Uram, ne hagyd őket elégni,

Nagy kínok közt megtanulnak kérni!

 

Pokol és mennydörgés, büntető század,

Nem szegődhetsz ellen, nem vonhatsz vállat.

Vagy mégis!? Van, mi megvédhet?

Igen, ha tudod, hogy ÉLHETSZ.

 

Emberi törekvés, legyőzhető század,

A célt mégis tovább viszik mihaszna vágyak.

Hamis szenvedélyek kovácsolnak gátat,

S az, ki igazán számit, sosem fordít hátat.

 

Uram! E pár sorral nem törölhetem bűnös tetteim,

Mégis arra kérlek: bocsásd meg vétkeim!

Lehet, hogy most halott vagyok, mégis valami éltet,

A tudat, hogy halál után jön az ÉLET.

 

Beszőtt szememről lekerült némi hályog,

Azt hittem, most már valamivel többet látok.

S erre én még mindig csak annyit tudok:

Nélküled Uram, élve is csak halott vagyok.

 

         E sorok akkor íródtak, mikor megszabadultam kínjaimtól, és hálámat igyekeztem kifejezni annak, kihez minden áldott nap fohászkodtam életemért.

Sokatoknak nehéz megérteni a fentieket, sőt, egyenesen „értelmetlennek” tűnhet. Azok viszont, akik értik, miről szól, bizonyára „lelki” beállítottságúak.

Bármennyire hihetetlen, nem vagyok egy templomba járó típus, sőt, azt sem tudom, meg vagyok-e keresztelve. Abban viszont biztos vagyok - bármennyire is elcsépeltük ezt a nevet -, Isten létezik, és az, hogy valaki hívő, keresztény legyen, nem a templomokon múlik! „Üdvösséget " senkitől nem kaphat az ember, mert bennünk van, s az embernek magának kell elérnie kizárólag cselekedetei által.  Így „Tisztelt Pap Urak”, feladataitok köre igazán minimálisra csökkent! Szeretni tanítsátok meg az embereket!

Ki kell egészítenem ezt a „magyarázatot”. Amikor megírtam, azt hittem, egy olyan Isten létezik, akinek „könyörögni kell”, hogy segítsen. Ez nem így van! A „könyörgés” hited erősítése iránta. De a végén Te magad vagy minden esetben a MEGOLDÁS! Semmit nem hazudott, mikor azt mondta: „Hasonlatosságomra teremtettelek… Adok Neked teremtő erőt, szabad akaratot, döntést a dolgok felett...” Megkaptuk mindezt, higgyétek el! Hogy nem tudtok vele mit kezdeni, igazán nem más „bűne”.

 

                                       TUDTAD?

 

Az igazi szeretet szívedből fakad.

Az ilyen szeretet minden rossz felett győzelmet arat.

Eltörli belőled a haragot, a gyűlöletet,

Helyébe megbocsátást, szeretetet ültet.

 

Az igazi szeretet nem ismer határokat,

Mint vérszomjas vadász a vadat, űzi el a rosszat.

Nem hagy helyet benned bánatnak, keserűségnek,

S megtanít megbocsátani mindenféle vétket.

 

Az igazi szeretet széppé teszi a csúnyát,

Külsődre Ő húz szemet gyönyörködtető gúnyát.

E fajta szépséget, csak a „vak” nem látja át,

Ez a szépség csak a gonosz lelket nem hatja át.

 

Az igaz szeretetről még sokat lehetne írni,

De az emberek szívének azt mind el kellene bírni.

Sajnos az igaz szeretet hiányzik az emberek szívéből,

Ez lesz az oka annak, hogy eltűnünk a Föld színéről.

 

         Amikor igazán szeretünk valakit, azt feltételek nélkül tesszük! Elénk helyezzük mindenben, hiszen akár az életünket is adnánk érte. Ezért, bármit tesz ellenünk, azt megbocsátjuk, bármit adunk, viszonzást nem várunk (még egy köszönömöt sem, mert amennyiben cserében várunk bármit is, azt nem „adásnak”, üzletnek hívják!), és bármi is történik, tudjuk, „vele a szeretet által egyek vagyunk”! A másik emberben magadat lásd!

Mindazoknak az embereknek, kik nem látják az élet értelmét, nekik elárulom: ez az! Ez feladat! Ez az igazi feladat életünkben!

 

 

 

Az OK

 

Szép ez a virág, hát letépem magamnak,

Öröm tölt el attól, ahogy szirmai színei rám hatnak.

Felszívom bársonyos illatát,

De nem érzem közben az ő fájdalmát.

 

Idő telik el, s virágom elhervad,

Bánat jő hát, a szépség és illat elmarad.

Milyen öröm volt, amíg élt.

Most, hogy nincs, szívem szakad szét.

 

Szép ez a fiú, elviszem magammal.

Vele fogok élni, s közös vágyainkkal.

Gyermeket szülök szépet,

Milyen szép is ez az élet!

 

Van házunk, autónk, és minden,

Nem is alakulhatott volna semmi ennél szebben.

Milyen hálás vagyok Istennek, a Sorsnak,

Sok mindent adott, nem csak annyit, mint másnak.

 

Ez ám az élet! Pompa, fény, ragyogás!

De hirtelen sötétség jő, félelem, s szorongás.

Rablók jönnek, s elvisznek mindent,

Felgyújtják a házunk, váltságdíjat kérnek.

 

Oda adok mindent legdrágább kincsemért,

Lelkem jajgat, engem ilyen még sosem ért.

Istenem! Ha létezel, ezt miért hagytad!?

Hogy lehet élete ennyi mihaszna gaznak?

 

Könnyfátyolon át nézem a porrá égett házat,

Reszkető gyermekem mellemre szorítva fordítok hátat.

Istenem! Elvettél tőlem mindent e gyermeken kívül,

Lelkem is, szívem is üres lett belül.

 

Egy hang szól az égből, talán a Nap mögül,

Arcomra csodálkozás, belém enyhe szorongás kerül.

„Hát ki volt ki rétnek virágját százszor is letépte,

S annak szépségét csak rövid ideig élvezhette?”

 

Kellemes borzongás fut rajtam végig e hang hallatán,

Ez volt a pillanat, amikor gazdag lettem igazán.

Ha nem is maradt semmim, a leggazdagabb vagyok,

Mert most már tudom: az „OK” ÉN VAGYOK!

 

 

         E vers születése igazán nagy mérföldkő volt életemben. Akkor íródott, mikor egy tollvonásra elvesztettem mindent, mit addig felépítettem az alapítványon keresztül. Mert bizony milliomos is lehettem volna, bár így gazdagabb vagyok! 

Az előzőekben leírt dolgokra gondolok itt, amikor elbuktam az összes „anyagi javat”.

Két életet éltem. Egyet a családomnak, egyet az emberiség „megmentéséért”. Bizony elhanyagoltam azt a helyet, ahonnan a legtöbb szeretetet, megértést kaptam, a családi fészket. „Rendes” munkám mellett minden szabadidőmet azzal töltöttem, hogy tegyek valamit a „közjóért”. Feladatomnak éreztem az után, hogy a SORS volt olyan kegyes és életben hagyott. Sok kín és szenvedés után, hitem erejével, és természetesen az Ő segítségével tovább élhettem e szép és csodálatos földön. Csak annyi változott, hogy más lett az értékrendem. Ha nem lett volna „kín”, szenvedés, soha nem jövök rá, hogy mennyivel több dolog van az életben, mint amit látunk, tapasztalunk „gyatra” érzékszerveinkkel.

         A velem történtek után (gyógyulásom) úgy éreztem „tartozok”, tennem kell valamit, hiszen „kiválasztott” lettem…

Éveken keresztül tevékenykedtem a „közjóért”, kereshettem volna havi százezreket, de én csak a „rendes” állásom fizetéséből éltem családommal, az összes többi pénzt meghatározott „jótékonyságra” fordítottam. Úgy éreztem, Én igazán „szolgálok”. Talán ez az érzés „nagy mellényt adott rám”, büszkeséggel töltött el, és „élveztem is”. Ez volt az oka, hogy „megfizettem” érte. A mai gazdaságpolitikánk „megengedi”, hogy egy tollvonásra mindent elveszítsen valaki, egy be nem tartott ígéret, vagy egyéb dolog miatt. Azt hittem, velem ilyen nem történhet. Megtörtént. Megint nem értettem semmit az életből. Hogy létezik, hiszen én Őt szolgáltam, vagy legalábbis igyekeztem. Meg voltam győződve, hogy Neki teszek mindent, ezt Ő jó szemmel nézi, az Ő kívánságát teljesítem ezzel… Istenre gondolok itt.

         Aztán hetekkel később, mikor testileg-lelkileg padlóra kerültem a „veszteség” miatt, és éppen „fohászkodtam”, hogy miért…, megint megszólalt a „hang” bennem: „Nem kértem tőled semmit az égadta világon…!”

Egy csapásra megjött az életkedvem! Megint kaptam valamit az „élettől”, valami csodálatos dolgot. Hiszen igaza volt, semmit nem kért, én éreztem úgy, hogy tartozom, és tettem, tettem, tettem, aztán talán már követelni is akartam…

         Mit is kívánnak üzenni e sorok? Egyszerű! Bármikor keresed valaminek az okát, ami veled történik, soha ne magadon kívül keresd!

Mert tutira Te is ott voltál, mikor ”kezdődött”! Olyan szöveggel senki ne magyarázkodjon, hogy nem tehetett mást! Ez soha nem igaz! Szabad akarattal születtünk, és mindvégig meg is van adva a lehetőség! Maximum félelmeink gátolnak bennünket! Ha ezt nem tudod levetkőzni, ne „mutass” másra, mint „OK”!

         Egyébként is, miért kellett volna, hogy pénzem legyen, hiszen azt vallottam, hangoztattam, hogy nem a pénzért teszem, amit teszek, és amúgy is gyűlöltem a pénzt, mert alapja volt kábítószernek, erőszaknak, bűnözésnek, még háborúnak is… Hogy „vonzanám” magamhoz azt, amit legbelül elutasítok? Ugye Te is látod, „AZ OK ÉN VAGYOK!”

 

         Az ehhez hasonló „csapások” térítettek – többek közt – észhez. Na meg persze az Ő „hangja”, vagy éppen „filmvetítése” (gondolok itt a tanulságos testen kívüliségre pl.).

         A következő sorok is tanulsággal szolgálhatnak, ha elmerülsz bennük, és képes vagy „eggyé válni” az olvasottakkal!

 

Megértés

 

Sok-sok ember körbe állva, egy fát rajzolnak a nagyvilágban.

Minden pontot jól megnézve, gyönyörködnek virágban, levélben.

Lerajzolnak minden „pontot”, minden részletre fordítanak nagy gondot.

Ám szegény fán vannak kopár ágak, ezek bizony nem elégítenek ki szép vágyat.

Elkészülnek a remekművel, gyönyörködnek, szörnyülködnek.

Lerajzolták a világot, ki szépet, ki gyászost.

Most körbeadják egymás rajzát, felfedeznek sok-sok hibát.

Minél távolabbról érkezik a lap, annál jobban mulatnak.

Aztán sokan dühösek, hol látott a másik olyan szépet?

Most meg kiabálnak, magyaráznak, de az Istenért sem mozdulnának.

A képek körbeérnek, a sajátot kézbe véve, okoz nagy megelégedettséget végre.

Ostoba és vak itt minden ember, gondolja ezt minden ember.

Míg nem egyik körbejárva, rácsodálkozik az ábrákra.

Belepillant minden képbe, aztán fel a fára nézve, szép lassan körbejárva, mosoly ül arcára.

Már nem mondja Ő: a Tied szép, a Tied pedig csúnya, mert onnan nézve a fán valóban úgy áll a gúnya.

Visszatérve helyére, nagyot rikkant az éterbe:

Tegyétek a képet a földre, és induljatok szép lassan körbe!

Furcsa szemmel néznek most rá, így vált Ő:

BOLONDDÁ.

 

         Vedd úgy, hogy a világ egy hatalmas nagy fa! A világ, és minden! Érzelmek, gondolatok… stb. Ezt a nagy fát mi, emberek körbeálljuk. Szépen, körben szorosan egymás mellett. Mindannyian festőművészek vagyunk, ugyanolyan képességekkel Se többek, se kevesebbek nem vagyunk egymásnál tudásban. A „fa” amit lefestünk, roppant érdekes, ugyanis az egyik oldala lombos és virágos, jó illatokat terjeszt, míg a másik oldala kopár és bizony nem nyújt szép látványt. Attól függően, hogy Te magad hol állsz, olyannak látod a „fát”, a világot. Olyannak is fested le, mondod el, olyannak tartod… Ez érthető! Bármennyire is közel áll valaki hozzád, az Ő „rajza, festménye” eltérő lesz valamennyire, hiszen nem tud a Te helyedre odaállni. És minél távolabb van tőled valaki, annál nehezebben érted meg Őt! Az Ő „képét” (szimpatikus, nem szimpatikus)! De, ha tudod, hogy ennek oka csak annyi, hogy nem ugyanott áll, ahol Te, ennélfogva nem ugyanazt látja, amit Te… bizony megérted Őt, és soha többet nem bosszankodsz az életben mások tettein!

 

Középen

 

Elfáradtam.

Hogy miben?

A mászkálásban.

Emberek járnak fel s alá, egy nagy hegyre.

Izzadnak felfelé, de nem tudnak örülni lefelé sem.

Ha fent vannak, akkor magasat akarnak látni,

Ha meg lent, akkor mélyet.

Fogtam magam, és leültem a hegy derekán egy fa árnyékába.

Bámulom, ahogy fel s alá járkálnak.

Nem tudom, miért tartanak „bolondnak”,

Hiszen ha magasat akarok látni, csak fel kell néznem,

Ha mélyet, elég lepillantanom.

 

         Annyit hallottam az életben, hogy nem vagyok normális. „Bolond” vagy! - mondták sokan. Nem is akarok ellene tiltakozni, sőt, mára már kifejezetten „megszerettem”.

Ha ugyanis normális dolognak tartjuk azt az életvitelt, életformát, amiről tudjuk, hogy pusztulásunkat okozhatja, akkor engedtessék meg, hogy „Bolond” legyek!

         Amit a sorok „üzenni” akarnak? Egyszerű: örök elégedetlenségben éltek, aminek nem lenne muszáj így lennie!

 

 

Hogyan tovább?

 

Nem messze tőled e nagyvilágban,

Valaki vérét adja Földanyánknak egy zord szobában.

 

Nem bírta tovább az élet „terheit”,

Ereit vágva próbált enyhíteni könnyein.

 

A fájdalmak lassan szűnni kezdtek végre,

De nem sejtette, hogy is megy most éppen lépre.

 

Már érezte Ő, hogy valami rosszat tett,

S tudta mindezt, mikor a semmiből valaki ott termett.

 

Fényben úszó ragyogás volt,

Olyan, ami minden „tüzet” olt.

 

Miért? Kérdezte.

Szememre semmit nem vetve.

 

Bocsáss meg Istenem, nem bírtam a „terhet”,

Testem is, lelkem is belerokkant véle.

 

Próbáltam én megtenni mindent, éltem másért,

De engem csak kihasználtak, s megannyi kár ért…

 

Becsaptak, hazudtak, szenvedtem sokat…

Próbáltam megfelelni minden elvárásnak…

 

Küzdöttem szeretetükért, de mindhiába,

Fájdalmam nagyra nőtt közben, s életem így dőlt dugába.

 

Most visszamész, de nem mész üres kézzel!

Életed „ajándékát” kapod, mit társaid nem fognak fel ésszel.

 

Nem az lesz feladatod, hogy mások szeressenek,

Az lesz feladatod, hogy Te magad szeress!

 

És hogy megkönnyítsem ezt is,

Előbb magad szeresd, aztán ugyanúgy mást is!

 

Ez nem lesz hiábavaló törekvés életedben,

Lelked megnyugszik, és így lesz majd békéd az örök fényben.

 

Magához tér Ő, immár egy kórházi ágyon,

Szemében könnyek, s lelke úrrá lett minden vágyon.

 

Körbepillant a könnyező arcokon,

Bocsánatot kér: ez a legjobb alkalom.

 

Aztán szemét behunyva elméláz,

Most jó, most jó… mert tudja: HOGYAN TOVÁBB.

 

 Nem feladat többé számomra, hogy bárki is szeressen engem! Nincs „feladatom”! Szabad vagyok!

Csak ennyi: „Szeretni Önmagam, és Mást ugyanúgy szeretni!”

         Én igyekszem! Igyekezz Te is!

 

X. fejezet: Beszélgetés az alapítványról

 

A következőkben lefolytatott beszélgetésekre, eseményekre gondolok vissza és írom le. Ezzel igyekszem megmutatni, hogy látom ma a világot, mi is az én „HIT”-em.

 

Miért éppen egy „bolond” az alapítvány  emblémája?

(Megjegyzés: ez egy ma is élő és működő alapítvány, mely – talán – „én vagyok”.)

- Évekig nem is volt embléma, aztán hirtelen ez villant be az agyamba. Annyiszor hallottam: „te nem vagy normális, bolond vagy”!

- Miért?

- Soha nem volt nehéz elnyerni ezt a címet, nem nehéz bolondnak lenni. Gondolj csak bele! Tegyél valami olyat, ami nem megszokott, eltér a megszokottól, az elvárásoktól, az etikettől, az erkölcstől…, s máris azt mondják: „Te nem vagy normális!” Megjegyzem, hogy száz évvel ezelőtt, amikor az ember repülni akart, s kísérleteket tett, Ő sem volt normális!

- Jelent valamit a „bolond”, vagy csak…

- Nem. Nem, Csak! Igen is sokat jelent számomra. Egyfajta szabadságot kíván jelképezni. Hiszen egyedül a bolond az, aki ugrathatja a királyt anélkül, hogy fejét vennék. De sok esetben mondják, hogy nem sok választja el a bolondot és a „zsenit” egymástól. Ezzel nem kívánom azt sugallni, hogy zseni lennék, de mindazt, amivel foglalkozom, akár értelmes és figyelemreméltó is lehet.

- Miért nem csengettyűk vannak a sityakján?

- „Új” alternatívákat próbál ajánlani az emberiségnek, amiket ismernek, de nincsenek vele a „helyzet magaslatán”, nem igazán gyakorolják. A galamb békét „kínál”. A szív azért, hogy a szeretetre hívja fel a figyelmet. A kereszt pedig azért, hogy legyen hitük az embereknek mindezek „gyakorlására”.

- Közel tíz éve működik az alapítványod. Hogy ítéled meg, volt értelme? Milyen eredményekkel büszkélkedhetsz?

- Te gyakran teszel olyat, aminek nem látod értelmét? Gondolom, nem. Egy „bolond” sem, csak legfeljebb Ő lát valamit abban, amiben a többiek nem. Hogy mivel büszkélkedhetek? Őszintén szólva semmivel. Volt idő, mikor büszkeséggel töltött el egy-egy eredmény, de mára már hidegen hagy ez az érzés.

- Miért?

- A büszkeség – szintén – „tompítja” a dolgokra való rálátásodat, a helyes megítélésedet. A büszkeség is átalakult bennem boldogságérzetté – azt hiszem.

- Megint mosolyogtál egy nagyot. Nem ez az első, amikor mondasz valamit, és mosolyogsz.

- Látnod kellene magadat, ahogy „kiül rád”, mit gondolsz a válaszaim után.

- Mit?

- Azt, hogy nem vagyok normális, „bolond” vagyok. S ma ez így is van rendjén még!

- Ez így nem igaz!

- Mindegy, milyen szavat használunk annak kifejezésére, ami benned összegyűlt. Csak annyi a különbség, hogy némelyik kifejezést sértőnek tartjuk. Ezért korrigálom. Nem csak az, „ez bolond” érzése kavarog benned. Keresed a realitást abban, amit elmondtam. A pláne az, hogy sok esetben érzed, hogy amit mondok, igaz, de sok esetben nem mernéd elfogadni, vagy éppen a „gyakorlatba” beépíteni.

- Ez így most igaz. Tudom, hogy vannak dolgok, amikre büszke lehetnél, vagy ”boldog”.

- Ha eredményekről akarok beszámolni, azok vannak, vagy legalábbis annak tartom őket. Időrendi sorrendben talán valahogy így:

Számos gyermekintézménybe víztisztító berendezés került beszerelésre, a kezdeményezésem és az alapítvány által való támogatás eredményeként. Nagyon sok előadás lement – mely igazán sok embert mozgatott meg –,ami az egészségmegőrzést és a betegségek legyűrését kívánta szorgalmazni természetes úton, a betegségek alap okait megszüntetve. Ha így fogalmazunk, sikernek könyvelhetem el, hogy munkám során a bio- és reformtermékek gyártása egységes, országos színtű forgalmazása elindult a nagy áruházláncolatoknál. Sikernek érzem az első időkben rengeteg támogatást igénylő kaposvári biobolt megnyitását, fennmaradását, és rohamosan növekvő forgalmát, mely – tudom –, hogy az előadások eredménye. Eredmény, hogy mára már három reformbolt van Kaposváron, ami mutatja az igény – rohamos – növekedését. Eredmény, hogy már térnek be emberek a boltokba úgy, hogy orvosaik ajánlják nekik gyógyulásuk érdekében. Ez azt mutatja, hogy egyre több orvos kezd „nyitni” ez irányba. Eredménynek élem meg, hogy egyre több településre hívnak, vagy éppen fogadják el ajánlatomat előadás, bemutató, kóstoló megtartása miatt a polgármesterek, klubok, embercsoportok. Eredmény ez a „kérdezz-felelek” is!  

- Mi volt számodra ezek közül a legemlékezetesebb?

- Mind az volt, de talán egy „bátor” megyei közgyűlési elnök felkérése előtt „hajoltam meg”. Felkért egy előadás megtartására, és közel száz polgármester ült előttem. Azért mondtam, hogy „bátor”, mert sem megjelenésemben, sem mondanivalómban nem térek el attól, ahogy az nekem „kényelmes”. És Ő ezt tudta. Nem mások bosszantására vagyok ilyen, csupán a szabadságot kívánom megélni minden olyan szinten, ahol ezt megtehetem, mert a szabadság megadatott mindenkinek. Bár utolsó „előadó” voltam néhány közéletű személyiség után, mégis elmondható, hogy érdekelte a jelenlévő polgármestereket (legalábbis azt hiszem), amit elmondtam, az emberiség egy szebb és boldogabb jövőjének megvalósítási lehetőségéről.

- Mi van a buktatókkal? Tudom, hogy nem egyszer kerültél kilátástalan helyzetbe.

- Volt úgy, hogy úgy éreztem, vége, „megbuktam”, de aztán ez az érzetem is átalakult, amikor legutóbb mindent elvesztettem, egyetlen aláírással, amivel „bebiztosítottam” az alapítvány működését (anyagi keret). Nem akartam állandóan kuncsorogni támogatásokért, és úgy gondoltam, ha már felkeltettem az igényt ésszerű magyarázatokkal a reformtermékek iránt, akkor eladom én magam, sőt gyártok is. Ment is a dolog, országos hálózatot láttam el választott társsal, de valljuk be, nem igazán értek a kereskedelemhez. Így történt meg (na meg azért, mert „rászolgáltam” valamivel), hogy aki üzlettársam volt, és barátnak hittem, magához ragadhatta az üzletet. De ma már nem haragszom rá, igaz, rengeteg fizetnivaló maradt hátra, ami az alapítvány létét veszélyeztette, de ha mindez nem történik, nem „lépek tovább”.

- Azt állítod, hogy nem neheztelsz rá egyáltalán?

- Ma már egyáltalán nem. Az első pillanatban, amikor ezt megtette velem, nem láttam a könnyektől hazafelé Pestről. Sőt, ki is feküdtem - de rendesen. Siránkoztam még napokig, belemerültem az önsajnálatba. Fohászkodtam, hogy miért is történhetett velem ismét ilyen, amikor én „Téged igyekezlek szolgálni, Atyám!”. Volt képem Istent hibáztatni, hogy nem vigyázott rám. Azt hittem, amikor meghallgatta imámat és életben hagyott - mikor gyógyíthatatlan beteg voltam –, tartozom neki. Elárasztottam ígéreteimmel, hogy ezentúl mindent Érte és az emberekért fogok tenni. Aztán a nagy önsajnálat közepette megszólalt bennem megint egy ismerős hang: „Nem kértem tőled semmit az égadta világon.” A könnyeim egyből felszáradtak, és úgy elkezdtem nevetni magamon, hiszen igaza volt. Ő valóban nem kért semmit tőlem. Én éreztem úgy, hogy tartozom, mert „emberként” hozzászoktunk, hogy semmi sincs ingyen. Látod! Ez a mondat volt az, amiért semmit nem bánok. Ez a mondat volt az, ami megtanította, hogy mit jelent: ADNI. Nem ért engem semmilyen veszteség, hiszen a forgalmazás jó kezekben van, él és virágzik egyre jobban, én meg úgysem a pénzért tettem mindent, „elvileg”. Ez az egy mondat, ami akkor elhangzott („Nem kértem tőled semmit az égadta világon!”), sok mindent megváltoztatott életemben ismét. Ismét másképpen engedte látni a világot számomra az, ami történt. Nagy hasznát vettem!

- Nem hiszem, hogy ilyen egyszerű lenne.

- Pedig az!

- Miért mondtad, hogy „elvileg”, amikor a pénzt említetted?

- Rossz dolognak ítéltem meg a pénzt. Minden nyomorúság és erőszak okának. Amit az ember elítél legmélyebben, azt nem tudja „vonzani”. A pénz nem hibás! Mi emberek vagyunk olyanok, hogy rosszul használjuk fel a „kínálatot”. Egy telefonkészülék jó vagy rossz? Ha zaklatnak rajta keresztül, nem tartjuk éppen jónak, ha segítséget hívhatunk, jó, hogy van. Ki lehet mondani bátran: „a dolgok nem jók vagy rosszak, mi emberek tesszük azzá.” Ennek felismerése kapcsán már semmi kifogásom nincs a jövőben a pénz ellen. Azt hiszem, megbirkózom – most már – azzal, hogy is kell „kezelni” a pénzt. Fel is hívom az emberek figyelmét, hogy nem tudnak olyasmit vonzani, amit legbelül elérhetetlennek tartanak!

- Azután, hogy mindent elvesztettél, és semmid nem maradt, mire gondoltál, hogyan tovább?

- Mi az, hogy „nem maradt semmim”? Ezt viccnek szántad? Mindenem megvan, amire vágyom. Talán annyi a különbség, hogy vágyaim nem akkorák, mint az embereknek általában. De ez is gazdagság, hiszen vágyaink beteljesülését tartjuk gazdagságnak, boldogságnak. Én már a híd alatt, koldusként is gazdag leszek! Tervezni már nem tervezek. A tervek beteljesüléséért, megvalósításáért az ember küzd, és tűzön vízen át véghez kívánja vinni. Nem kívánok küzdeni többé, rengeteg szenvedést tud okozni a küzdelem, a ragaszkodás, az elvárás. Fogalmazzunk úgy, hogy mindent megteszek a jövőben is azért, amiben hiszek, mert tisztában vagyok azzal, hogy ennyi „elég”. De már nincs elvárásom, senkivel és semmivel kapcsolatban.

- Úgy gondolod, hogy elég a „hit” az élethez?

- Az elvárások nélküli tettel, az őszinteséggel… IGEN. Mit gondolsz, mi a világ számodra, és minden ember számára, ha nem az, amit hisz!? Létezik-e számodra az, amiben nem hiszel? A körénk épülő „valóság” a hitből származik! Innen kezdve, egyszerű: Amennyiben „mást” akarsz valóságnak életedben, higgy másban, s az lesz a valóság számodra! Minden, amit a jövőben kezdeményezek, és elérni kívánok, az nem nekem fog „szólni”(Na, ez így nem igaz, hiszen azt vallom, hogy se több, se kevesebb nem vagyok senkinél. Úgy is mondhatnám: Egy vagyok mindenkivel és mindennel. Hogy is mondhatnám: „Nem magamért teszem!?”), hanem az emberiségnek, a világnak. Az emberek vagy felismerik, vagy nem. Vagy megérett a helyzet, hogy kezdeményezéseim „nyitott fülekre” találjanak, vagy nem. De mindez engem már nem fog érdekelni. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne tennék meg minden tőlem telhetőt, e témákban.

- Hogyan folytattad a további munkát az alapítványban?

A további „munkámról” (amit nem neveznék munkának, mert az embereknek az jut az eszükbe erről, amit nem szeretnek csinálni) annyit, hogy sikerült meggyőzni a befektetőket a növényi alapú húsok, szalámik, zsírok, kész élelmiszerek stb. gyártására. Természetesen bio- és reformélelmiszerekről van szó! Ez nagyon sokmilliós befektetés. Megjegyzem, ha nem vesztem el az előző piacot, akkor nem lépek tovább ez irányba, tehát leszögezhetem, hogy a „veszteség” is tiszta „haszonná” alakult. Elindult egy írásos anyag az egészségügyi miniszter felé, melyet meglehetősen sok közéleti személyiség támogatott támogatói nyilatkozatával. Ez az anyag szorgalmazza az alapítványom által kezdeményezett lehetőségeket, orvosokat megcélozva; ez irányú tájékoztatások megszervezéséről, lebonyolításáról is szól. Ilyen pl. a vizuális diagnosztika, írisz, bőr, nyelv, köröm… Ezek lehetővé teszik a betegségek kezdetének felismerését és a szervezetről tökéletes képet adnak. Így megtakarítható a költséges vizsgálat és nem elhanyagolható, hogy fájdalommentesek. A betegség és táplálkozás kapcsolatának megismertetése, valamint a gyógynövények, és azok szervezetre való hatóerejének ismertetése. Ezek együttes alkalmazása, kiegészítve más – hiteles forrásból érkező – információval a természetes gyógymódokról, roppant hatékonnyá teszi az egészségügy munkáját. Nem beszélve a megtakarításról. A másik téma, hogy nem foglalkozunk kellőképpen a betegségmegelőzéssel, csak néhány hozzám hasonló „bolond” töri magát. A megelőzést lehetne jobban is intézményesíteni. Ennek terveit is „tálaltam” az illetékes helyen.

- Milyen sikerrel?

- Nagyon nagy. Nem válaszoltak. Amit én végzek, az nem szolgálja ezek szerint a fejlődést, vagy legalábbis azt nem, amit Ők hívnak annak.

- Mikor adod fel?

- Viccelsz? Mi okom lenne rá? Én nem „kínlódok” ezzel, amikor foglalkozom vele. Ha a nép vezetői úgy döntenek, hogy nem segítenek, az Ő dolguk. Amit teszek, mindenkinek szól, és egyre többen látnak fantáziát benne. Akkor miért adnám fel? Amíg „megeszi valaki a főztömet”, addig miért ne „főzzek”? 

- És miket „főzöl”?

- Most éppen bio- és reformételeket a klubtagoknak.

- Miféle klubtagoknak?

- Amit létrehoztam, egy „Életmód klub”, melyből aztán egy „CSALÁD” lesz előbb-utóbb. Egy nagy „CSALÁD”.

- Mi a lényege a klubnak?

- Ellátás, a tagok ellátása olyan élelmiszerekkel, amik nem génmanipuláltak, lehetőleg természetes alapanyagúak, nem tartalmaznak adalékanyagokat, színezékeket, tartósítószereket… Összetételükben, elkészítési eljárásukban kíméletesek, a szervezet számára hasznosak. Mindezt úgy, hogy önállóan csinálnak mindent. A már leadózott pénzükből építgetik az egészet, s az alapítvány pedig támogatja lehetősége szerint. Így elérték, hogy az egészséges étel nem kerül többe, mint a hagyományos konyha ételei.

- Végül is mi a végcélja mindezekkel az alapítványnak?

- Az én munkám nem „látványos”. Nem mutat fel hajléktalan, vagy éppen műtétre váró beteg gyerekeket pl.…, akikért a szív szakad meg. De felmutat egy egész társadalmat, kiknek szebb és boldogabb jövőt kínál. És hogy hogyan? Az alapítvány nem kevesebbet akar, mint elősegíteni az emberek boldogulását a jövőben.

Az elmélet, ami szerint „megy”, a következő: Érzelmeink gondolataink alapjai… Gondolataink alapján cselekszünk… Az, hogy hogyan érezzük magunkat, egészségi állapotunktól függ. Egészségünk táplálékainkban rejlik! Az egészséges ember jókedvű, vidám, odaadó, megértő… „építő” hatású! Míg az az ember, ki bármilyen egészségügyi károsodásban szenved: rosszkedvű, türelmetlen, agresszív, zárkózott… „romboló” hatású! Ezen összefüggéseket ismerve igyekszik az alapítvány a természetes élet- és gyógymódok propagálásával elősegíteni a „MEGMENTÉST”!

         Ezekkel a „gondolatokkal” kívánjuk megkeresni a legkülönbözőbb fórumokat, intézményeket, polgármestereket, embercsoportokat, klubokat stb. egy-egy előadás, beszélgetés, ételkóstoló, tanácsadó… program lebonyolítása erejéig.

- Egy jó tanácsot esetleg?

- Hallgass meg minden tanácsot, aztán tégy úgy, ahogy Te szeretnél! J Sok ember mit nem adna, ha ismerné a jövőt. Talán segíthet valamicskét az embereknek, ha tudják a következőket: a jelen nem más, mint a múlt következménye. A jövő nem más, mint a jelen következménye. Így ha tudni akarod, milyen lesz a jövőd, figyeld a jelent! A jelenben ne bosszankodj…, mert azt Te magad alapoztad meg a múltban, mikor mást bosszantottál…! Ha a jelenben, hazudsz, ha erőszakos vagy, ha elítélsz másokat… az a Te jövőd! Ha őszinte vagy, tudsz szeretni, megbocsátani… az a Te jövőd! Ugyanez igaz egy társadalomra, egy nemzetre, a világra… Ezért állok értetlenül e „szlogen” előtt: „Harcolni a békéért…” Talán tényleg „Bolond” vagyok.

 

XI. fejezet: Beszélgetés „mindenről”

 

 - Annyi kérdésre érdekelne válasz abból a nézetből, ahogy te, ma látod a világot. Ilyen például a „HIT” kérdése. Nem jársz templomba, nem vagy semmilyen gyülekezet vagy egyéb tagja, de ha azt kérdem, hiszel-e Istenben, IGEN-nel válaszolsz. Kifejtenéd ezt?

         - Rengeteget fohászkodtam az életemért. Most, hogy élek, tagadjam meg Őt? Igaz, ma már nem fohászkodnék, hiszen tisztában vagyok vele, hogy nekem épp annyi közöm van ahhoz, ami engem ér, amennyi Neki. Ami a hitet illeti, az minden e világon! A hit az, mely köréd építi mindazt, amiben vagy, amit átélsz…

A hit nem más, mint a gondolatod! Mit is gondolsz? Mit is hiszel? És senki ne tagadja, hogy számára a világ ez: amit hisz, amit gondol róla. Az autó ott kék! Elhisszük, hogy az, hiszen látjuk. A tűz forró és megéget. Elhisszük, mert érezzük. Ő azt mondta, hogy „…” és elhisszük, mert tudjuk, hogy Ő nem hazudna. Aztán sok mindent elhiszünk még, amit más mond. Szüleink, tanáraink, politikusaink, tudósaink… DE! Az ember elhitte azt is – száz évvel ezelőtt –, hogy képtelen repülni, mire ma százasával emelkednek levegőbe hatalmas „fémdobozokban”, elhittük azt is valamikor, hogy a molekula a legkisebb részecske, ami van, és természetesen a hitünk is annak megfelelő volt. Igaz, azóta már tudjuk, hogy van atom is, ami kisebb… és így tovább. Aztán ezen információk alapján, amit összeszedünk, felépítjük életünket, de nem valami jól. Sokat szenvedünk, háborúzunk, éheztetjük embertársainkat, és még sorolhatnám. Mindezt azért, mert hiszünk, amit hiszünk. Azt hisszük, nincs elég élelem a földön, ezért aztán hagyjuk, hogy éhen haljanak társaink közül sokan. Azt hisszük, persze ostoba módon, hogy a békéért harcolni kell, s persze harcolunk és szenvedtetünk sok embert. És azt hisszük, hogy "..."  és rendben is van ez így, hisz így épül fel körénk – tökéletes – világunk, általunk! :)

Nos, ez a hit! Minden, amit hiszel, az lesz számodra a valóság, és semmi nem lesz számodra valóság, amiben hinni képtelen vagy! Persze senkit ne tévesszen meg, hogy sokszor úgy fogalmazunk: „ezt nem hittem volna, mégis valóság”. Inkább azt vizsgáljuk meg, minek kapcsán hittük azt, amit hittünk addig! Te ma úgy gondolod, ha valamire szükséged van, pénz kell hozzá. Nos, ez így is van! Mert ezt hiszed! Én azt mondom: ezt teremtem hitemmel, s a pénz csak egy eszköz, mely aztán automatikusan bejön majd, mint a megvalósítás feltétele, hiszen nem a pénz teremt, hanem a hit. Nem hiszed!? Nézz körül a honlapon (www.efealapitvany.hu)! Nem pénzem volt! Hitem! Hiszen nem vagyok üzletember, van nyolc általánosom, nem vagyok tanár… mit keresek egy egyetemi „katedrán”?  Bizony mondom Néktek, a hit minden!

- Igazán összekavarsz, már azt sem tudom, mit higgyek?

- Hát igen! Az ember nehezen szabadul meg elvektől, berögződött – életfeltételnek nem mondható – életfeltételektől. De ha rám hallgatsz, azt hiszel, amit csak akarsz, mert engem nem igazán érdekel, hiszen Te azt éled, amit Te választasz, s ez így is van rendjén.

- Hogy mondhatod, hogy a világ tökéletes úgy, ahogy van?

- Miért? Talán nem az?

- Nem! Te is mondtad és látod is! Háborúk, öldöklés, szenvedés… Hol van itt a tökéletesség?

- Szóval Te valóban úgy gondolod, hogy nem tökéletes? Értem már, miért akarja mindenki megváltoztatni a világot!!! Na ez csak vicc volt! Egy időben én is így gondoltam, ahogy Te és sokan. Felhívom a figyelmedet, hogy ezt hiszed: „A világ tökéletlen a szenvedések… által.” Nos, számodra és sokak számára akkor ez így is van! De nézzük meg megint! Kérdezzük meg, hogy minek okán látjuk így, ahogy látjuk? Ha ismerjük valami okát, már megértjük azt. Ha megértjük, elfogadjuk. Amíg nem értjük, kutatjuk. Amíg a molekulát hittük a legkisebb részecskének, addig azzal tudtunk megmagyarázni különböző dolgokat, és nem tudtunk magyarázatot sok dologra. Ezeket a dolgokat még csodának is szoktuk néha nevezni. Aztán amikor rájöttünk, hogy van kisebb részecske is, kevesebb lett a „csoda”, hiszen több dologra találtak magyarázatot. Persze, kérdések és válaszok, aztán több kérdés, több válsz, aztán megint: még több kérdés… Ugye ismerős!? Képzeld el, azt állítom, hogy az ember mindenre tudja a választ, csak azt hiszi, hogy nem. Faramuci mi? J Nincs semmi, amit az ember ne tudna, csak egyszerűen valamilyen oknál fogva nem emlékszik! Hogy tökéletes-e a világ!? Hát persze, hogy az! Ha tudod mindennek okát! Már pedig tudod, csak nem hiszed el nekem! Nem tudod, míg nem hiszed el, s tudni fogod, ha hiszed! J Na jó! Elmondom, mitől tökéletes ez a világ! Ha az embert megkérdezed, szeret-e boldog lenni, azt mondja, igen. Ha az embert megkérdezed, szeret e gazdag leni, azt feleli, igen. Ha az embert megkérdezed, szeretne-e mindig egészséges maradni, azt feleli, igen… De az ember honnan tudná, hogy mi szeretne lenni, ha nincs boldogtalanság, ha nincs szegénység, ha nincs betegség… Továbbmegyek! Az ember honnan tudná, hogy Ő maga milyen, ha nincs más, ami nem olyan, mint Ő!? Ebben a világban minden valamihez képest valamilyen! Nincs hegy, ha nincs völgy. Nincs síkság, ha nincs hegység. Nincs szeretet, ha nincs gyűlölet. Nincs igazság, ha nincs igazságtalanság… és így tovább! Most mondd azt, hogy Te nem szereted a síkságot! Aztán mondd azt, hogy nem szereted azt, aminek kapcsán egyáltalán tudhatsz a hegységről!

„Egy hülyegyerek a farkánál fogva pörget egy macskát a feje fölött, míg az kínosan nyávog. Megy arra egy járókelő, és rászól, hogy:

 - Mit csinálsz, te szerencsétlen?

 - Én? Örömet okozok a macskának.

 - Ez neki öröm szerinted? - kérdezi az arra járó.

 - Nem, most még nem, de ha elengedem.”

Nos, az éhezők megsegítése tette lehetővé, hogy lelked átélje azt az érzést, milyen az, segíteni másokon. Érted, miért tökéletes a világ?

- Értem, de ezt mondd azoknak, akik éheznek, fedél nélkül vannak, halálos betegek…! Kíváncsi lennék, mit szólnának!?

- Álljon meg a „hegyi menet”! Miért kellene elmondanom!? Kérték? Neked sem azért pofázok, mert nem akarsz hallgatni! Egyébként Te csak ne hidd azt, hogy nincs joga bármikor változtatni a saját helyzetén az embernek! Te úgy gondolod, hogy a sors kegyetlensége az, ami a „szerencsétlenekkel” történik, igaz?

 - Miért, talán nem az?

- De igen! Számodra, és mindenki számára, aki ezt hiszi! Ezek az emberek azok, akik jobbá akarják tenni a világot. Ők nem azért vannak fedél nélkül, vagy éppen éheznek egyesek, mert a sors kegyetlen! Azért, mert ezt választották!

- Ne haragudj, de te tiszta hülye vagy!

- Bolond, nem hülye! Rendben! Mondj az életedből olyat, amikor nem TE választottál az életben!

- Sok ilyet tudnék mondani! Hiába akarok aludni hajnalban, ha fel kell kelnem, mert dolgozni kell menni. Hiába akarok egészséges lenni, ha az ételek már mérgezőek…

- Na várj csak! Értelek én, ne aggódj! Jobban, mint hinnéd! A következő a lényege annak, amit mondasz! A „kell”! Ugye jól mondom!?

- Végül is igen! Sok dolgot kell, mert kötelező, ha élni akarsz.

- Most erre mit mondjak? Valóban így hiszed? Akkor gondolom, nem hiszel az emberi szabadságban, a szabad akaratban, a teremtő erődben, hogy dönthetsz a dolgok felett…?

- De hiszek, de ez nem korlátlan!

- Mint a világegyetem? Valóban azt hiszed, hogy ezeknek van korlátja? Megint vissza kell kanyarodnunk! Amit hiszel, az számodra a valóság! Amiket mondasz, hogy "kell", meg törvények, meg ez, meg az... Maradjunk annyiban, hogy úgy érzed, hogy az életben mindig döntened, választanod „kell”... Igaz? Pedig nem kell! A kell nincs! A kell az kötelez és csorbítja a szabadságérzetedet! Maradjunk annyiban, hogy sokszor nem azt választod, amit szeretnél, s erre Te azt mondod: „azt kellett”. Holott akkor is Te választottál, csak döntésedet a félelem szülte! Felkelsz hajnalban, mert ha nem mész be dolgozni, elveszted az állásod, ha elveszted az állásod, nem tudod eltartani a családod... Ugye ettől félsz?

- Naná! Te nem?

- Én nem, én nem félek semmitől. Így aztán az én döntéseimet nem félelmeim határozzák meg. És vedd figyelembe, hogy mi építi körénk a valóságot!! A gondolataink, amit hiszünk.  Okos dolog félni akkor? Egy bölcs mondás. Lehet, hogy ismétlem: „A félelem mágnesként vonzza a félelem tárgyát, ha megszűnt a félelem, megszűnt a vonzás is.”

A hajléktalannak nem azzal segítesz igazán jól, ha eteted, azzal, ha megmondod Neki, bármikor kikerülhet abból, amiben van! Persze csodálkozni fogsz, mert sokan jól érzik magukat abban a „szerepben”, amit játszanak (beteg, hajléktalan…). Tudod, „Színház az egész világ!” – mondta valaki. J

- Hogy érted, hogy az ember maga a sors?

- Ahogy mondtam. Minden felett Te döntesz az életben, a sors sem kivétel! Nem is létezik! Az ember találta ki a szót (sors), mert nem tudja, hogy Ő maga minden.

- Minden? Na jó! Erre majd még visszatérünk! Ha az ember maga lenne a sors, ahogy mondod, akkor ismerné azt. S ha ismerné, a jövőt is ismerné! Márpedig a jövőt nem ismerheti senki!

- Így gondolod? Nos, akkor így is van! De csak azok számára, kik így gondolják. Azt mondod, ha a jövőt ismered, ismered sorsodat. Az emberek ismerik a jövőjüket, jobban, mint gondolnák! Mit gondolsz, miért félnek? Biztos van rá okuk. És ez az ok, ott van cselekedeteikben.

Mi is a jövő? Mi a jelen? Mi a múlt? Mit ismersz ebből?

- Múltat és a jelent.

- Nagyon jó! Ezek szerint ez egy ismeretlenes egyenlet! A jelen a múlt következményeképpen jön létre, ezt senki nem vitatja. A múltban hozott döntéseink nyilvánulnak meg benne. Ez azonnal magyarázat is a jövőre! Mert ha a jelen a múlt következménye, akkor a jövő…

- …a jelen következménye!

- Rögtön lehidalok! Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem ismered a jelent? Mert ha ezt mondod, ismét lehidalok! Ugyebár az ember, ha a jelenben valakit pofon vág, joggal várhatja, hogy esetleg visszakapja az „erőszak erőszakot szül” elven. Persze, ha az erőszak erőszakot szül, valószínűleg a szeretet szeretetet szül… és így tovább. Most akkor álljunk széttárt kezekkel értetlenül az előtt, hogy az ember miért is nem hajlandó ismerni a jövőjét? Hiszen a jelened a jövőd! A jelenben hazudtál? A jövőd hazugság. A jelened erőszak? A jövőd erőszak…

- Ez így igaz, de…

- Csitt! Nincs de!

- Na jó! És mi van azzal, hogy azért tudok mindent, mert én vagyok minden?

- Ajaj! Megint magyarázhatom a „rózsa illatát”. Megkísérlem elmagyarázni, bár ez nem vall bölcsességre. Az ember érzelmekkel telített. Vannak emberek, kik mások érzelmeit is érzik, kik jobban, kik kevésbé. Együttérzésnek hívják. Ennek okán hajolsz egy koldus kalapja fölé, mikor bedobsz egy kis elemózsiára valót. Ez az együttérzés ugyanolyan határtalan, mint a szeretet tud lenni, vagy akár a világegyetem. Ne menjünk bele abba, hogy nincs végtelen, mert ha valaki azt állítja, hogy véges a világegyetem, arra a kérdésemre is tudja a választ, hogy akkor mi van az után! Szóval, az érzékek lehetnek annyira kifinomultak, hogy a másik érzését érzed. Mindenki tudja, hogy érzelmek alapján születnek gondolatok, s a gondolatok alapján cselekszünk aztán. Amikor valakivel együtt érzel, és ezt nagyon mélyen tudod tenni, akkor már egy vagy vele, hiszen téged is és megnyilvánulásaidat is érzelmeid határozzák meg. Ha érzed, amit a másik, már nem bántod! Miért is tennéd, hiszen fájdalma számodra is fájdalom lesz. Mire fogsz törekedni? Arra, hogy örömet okozz Neki, hiszen egy vagy vele. Itt érdemes visszatérni kicsit a „kell”-hez. Nem azért segítesz Neki, mert kell, hanem azért, mert a szeretet ezt diktálja! Így szűnik meg a kell, és válsz szabaddá egy életre!

De visszatérve. Azt mondtam, hogy minden határtalan. Érzed az emberek érzéseit, egy vagy velük. Az állatoknak nincs érzésük? És a virágoknak, a fáknak...? De akkor a köveknek is legyen! Mert ugye, hol a határ? Nem igaz? És ez az együttérzés csak úgy működik, ha együtt vagy valakivel, vagy akkor is, ha távolabb van? Hm? Hol a „határ”? Mondjuk, van 12 lakás egy emeletes házban. A 12 lakásban egy-egy család éli az életét. Te már annyira kifinomult együttérzéssel rendelkezel, amiről eddig beszéltünk. Az semmi, hogy annyira kifinomult, de a felvételi sebessége is gyors az érzelmeknek (tehát gyorsan, ugyanabban a pillanatban képes vagy fogni a másik ember érzését, ahogy az benne megszületik). Tegyük fel, hogy láthatatlan vagy. Elkezdesz a lakások közt mászkálni, egyik emeletről a másikra. Bemész, körülnézel, látod, mit tesznek, érzed, mit érzenek…, aztán továbbállsz és átmész a következő lakásba. Ott is körülnézel, aztán a következő emeleti lakásba… és így tovább. Láthatod, amint az egyik lakásban épp fürdeni készül valaki. Egy másikban épp borotválkozni készül egy férfi, és így tovább. Aztán amikor végigértél a lakásokon, megint bemész az elsőbe, a másodikba… Megint látod a férfit, aki immár borotválkozik, az embert, aki fürödni készült, már a kádba ülve… Aztán mi van akkor, ha gyorsabban is körbe tudnál érni a lakások közt? Mondjuk, szaladsz. Ha ezt megteszed, akkor az ember, ki épp borotválkozott, láthattad volna, ahogy épp bekeni arcát habbal, vagy azt, aki fürödni készült, épp vetkőzik. De azt mondtam, minden határtalan. A sebesség is! Ne kételkedj benne, mert nézd csak meg a múltat! Mekkora sebességet értünk el száz évvel ezelőtt és ma! Tehát, minél gyorsabban érsz körbe, annál több részletet tudsz a családokról, azok pillanatnyi érzelmeiről a házban. Aztán képzeld el, hogy olyan gyors vagy, hogy amikor visszaérsz az első lakáshoz, látod magadat, ahogy mész át a másodikba! De tovább megyek! Olyan gyors vagy, hogy látod magad a harmadikban is… Mígnem azt veszed észre, hogy olyan gyors a mozgásod, hogy mindegyikben ott vagy. Az hagyján, hogy ott vagy, de azt is tudod, mi történik egy időben több helyen.  Hiszen mindent tudsz. Olyan ez, mintha annak a háztömbnek az Istene lennél!  Most én egy háztömbre korlátoztam ezt a mozgást, de képzeld el, több házra, falura, városra, országra, világra, világegyetemre.

- Te azt állítod, hogy képes vagy erre a „mozgásra”?

- Én azt állítom, hogy mindenki képes erre a „mozgásra”, csak „kicsit lelassultak”, hogy olyanokká váljanak, mint amik jelenleg.

- Miért?

- Azért, mert különben nem tudnának elvonatkoztatni egymástól, és megélni mindazt, amiről tudják, hogy mi az, de átélni csak így tudják – én így tudom –, hiszen valójában minden „EGY”. Ezért az EGY szétvált („lelassult, elfeledkezett”), így aztán lett „kettő”, vagy más mint az „EGY” (hegy és völgy, férfi és nő…). Itt feltétlenül ajánlom a „Beszélgetések Istennel” című könyvet (Édesvíz Kiadó), mert én nem fogok belemenni abba, hogy elmondjam Neked azt, amit más már megírt!

- El fogom olvasni. Ebből a könyvből vetted, amiket mondasz?

- Nem vagyok egy könyvmoly. Inkább fogalmazzunk úgy hogy ez a könyv volt az egyik, ami megértetett velem valamit, amit átéltem az életben, viszont nem jól értelmeztem.

- Volt más is, ami segített?

- Nem vagyok egyedül ebben a világban, ki tisztában van azzal, „ki vagyok én”. Egy ilyen ember előadását hallgattam éppen, mikor a „homlokomra csaptam”, hogy mekkora hülye vagyok.

- Ki vagy?

- Nem magyarázom! Olvasd el a könyvet!

- Na jó! Térjünk vissza az általad nevezett „tökéletességhez”, mert szerinted a világ az! Elmondod egy nyomorban, bánatban, betegségben élő embernek, hogy a megoldás egyszerű… és ugyanúgy szenved tovább, mert megpróbálja, amit mondasz, de nem segít rajta. Megint csak a csalódás marad.

- Hogy is mondta Jedy Luke-nak a Csillagok háborújában, mikor egy követ próbált felemelni az akaratával, és Luke így szólt: „megpróbálom”? Azt mondta: „Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!” Nem véletlenül mondta ezt, hiszen aki csak próbálja, az nem hisz abban, hogy tudja. Ha nem hisz benne, másban hisz, s számára az valósul meg. Bizony mondom, senki nincs becsapva azzal, ha azt mondom Neki, higgyen abban, amit - mint valóság - megélni kíván, és meg is fogja élni azt. Csak tartsa be: gondoljon rá (higgye), beszéljen róla, aztán cselekedjen a szerint. De ne minden pillanatban mást akarjon valóságnak látni, mert bizony itt a földön a teremtéshez kell egy kis „idő”! J Ami meg a csalódásokat illeti, ne feledjük, hogy a csalódás oka soha nem más! A csalódásainkat elvárásaink szülik! Ha nincs elvárás, nincs csalódás. El lehet gondolkodni, hogy melyik könnyebb. Megszüntetni az elvárásainkat, vagy úgy nevelni másokat, hogy az nekünk jó legyen (természetesen közben elvenni szabad akaratukat, s vele szabadságukat…, amire mi magunk is áhítozunk).

- Ez marhaság! Hogy lehetne elvárások nélkül élni?

- Úgy gondolod, hogy ez marhaság? Akkor számodra ez az élet. Számomra nem marhaság más szabadságát megadni azzal, hogy nem vársz el tőle semmit, amit Ő nem akarna. Hiszen a világon csak azt tudsz adni másoknak, amivel rendelkezel, és akkor rendelkezel vele, ha másoknak is tudsz adni. A szabadságot (elvárások hiánya), sem élvezni, sem megadni nem képes ma még az ember. Inkább lemond, mind sem megadja, csak hogy joggal követelhesse, s közben nem veszi észre, hogy láncolta le saját magát másokon keresztül.

- Van valami abban, amit mondasz!

- Abban, amit elmondok „minden van”, nem csak „valami”!

- Ha az ember tudná mindennek okát, mindenre a választ, boldog lenne végre. Ezt úgy érzem, el tudom fogadni. De hihetetlen, hogy ilyen emberek legyenek. Nincs tökéletes ember, ki mindent tud.

- Én inkább azt mondanám: nincs senki, és semmi, mi ne lenne az!

- Te sem vagy az!

- Ugye nem bánod, ha nem ugyanabban hiszek, amiben Te?

- Mi van, ha félrevezeted az embereket? Az, hogy tökéletesnek tartod magad, azt állítod, hogy csak te mondasz igazat, és mindenki más téved.

- Ezt mondtam volna? Vagy azt, hogy a hit építi fel valóságodat? Minden embernek igaza van, hiszen számára az a valóság, amit hisz. Miért kételkednék ebben? Én nem mondtam, hogy igazam van. Nem mondom, hogy követendő példa vagyok. Nem mondom hogy ez az „igazi út”, melyet minden ember keres. Én arról beszéltem, nekem mit hozott ez az „út”, amit én bejártam. De engedd meg nekem, ha már a hit (gondolat) építi fel a világot, hogy azt higgyem, mindent tudok, és hogy tökéletes vagyok! J  Apropó, hány dioptriás a szemüveged?

- Ezt most miért kérdezed? Egyébként négy.

- Hallottál már a betegségek pszichoszomatikus hátteréről?

- Igen.

- Ugyebár a csontritkulás esetében az emberi váz merevvé válik, akár csak a gondolkodása. Nos, négy dioptriával elképzelhető, hogy Te látod rosszabbul ezeket a dolgokat, vagy nem? J

- Na jó, ezt inkább hagyjuk! Soha nem fogom elhinni neked, hogy mindennek okát ismered, mindent tudsz.

- Ne is! Miért is tennéd!? Tudod, amikor rájössz, hogy mindennek okát ismered, nem kell többé keresned, mert tisztában vagy azzal, hogy mindennek van oka, mely magának a megnyilvánulásnak értelmet ad. Többé már nem keresed mindennek magyarázatát, amit elfogadhatatlannak tartasz. Többé már nem gyártasz elméleteket, nem lesznek elvárásaid…, mert tudod, hogy az OK szülte meg azt, ami van. Gondolod, hogy én azzal foglalkozom, hogy okokat kutassak és magyarázzak? Minek? Nekem elég, hogy tudom: van. Hogy mindenre tudom-e a választ? IGEN! Határozott igen, akkor is, ha Te képtelen vagy elfogadni válasznak, amit mondok. Azt kérded, mindenre tudom-e a választ? Azt mondom: nem. Hiszen ha megkérded, mi Franciaország fővárosa, lehet, hogy nem tudom a választ, hiszen nem igazán tanultam. Most kérdezd meg, hogy okos vagyok-e, vagy szép, vagy buta, és ronda… Nem lehetnék mindkettő? Kinek éppen micsoda, nem igaz?

Hát hogyne tudnék mindent, ha egyszer: „MINDEN VAGYOK”.

-         Ugye, ezt te magad sem hiszed?

- „Megfogtál!” Mindenesetre igyekszem hinni benne, hogy valósággá váljon. J Na nem abban, hogy minden egy, mert azt már tudom. Abban, hogy a jelenben mindent tudok.

-         Tudod, azért vagyok nagy gondban azzal, amit mondasz, mert ismerlek régebbről. Ha azon gondolkodom, hogy mi az, amit elfogadjak abból, amit mondasz, bele lehet „őrülni”. Olyan elveket kellene feladni, amik az egész emberiség életét meghatározzák. Aztán látom, hogy mennyi előadást tartasz, mennyire keresik a társaságodat, csak hogy beszélgethessenek veled…Embereket láttam, kik mély depressziótól szabadultak meg. Azt, hogy a könnyeiket örömmé vagy képes változtatni, ahogy beszélsz velük… Látom, hogy mi mindent hoztál létre az alapítványodon keresztül, hogy két kézzel „szórod” a pénzt az emberekért…És mindezt látva, nem tudom – ott mélyen legbelül –  nem elhinni, hogy igazat beszélsz. Hadd mondjam el az olvasóknak, hogy érdemes fellátogatni az alapítvány honlapjára! (www.efealapitvany.hu)

Annyi, de annyi kérdésem lenne az életről…

- Tudod mit? Hagyjuk! Erre ott a három kötet: „Beszélgetések Istennel” (Édesvíz kiadó) 

- Váltsunk!  Miből élsz ma?

- „Szabadúszó vagyok”.

- Most komolyan!

- Komolyan. Többnyire azt csinálom, amihez kedvem van. Leginkább előadásokat tartok, feltéve, ha kimozdulnak az emberek.

- Milyen előadásokat, és mi az, „ha kimozdulnak az emberek”?

- Előadásokat az életről. „Út a betegség, a fájdalom nélküli élet, a boldogság felé” címmel. Vagy hasonló címmel. Az embereket mára már nem sok minden érdekli, nehéz Őket összehozni bármire is. Annyira átverték Őket, hogy már senkiben nem hisznek, senkiben nem akarnak bízni. Munka után – feltéve, ha van munkájuk – hazamennek, aztán bezárkóznak. Már szinte kilátástalannak látják sokan a helyzetüket. Pedig, ha tudnák, hogy amikor elmegyek a falujukba, „Életet” viszek, többen jönnének. Akik eljönnek, sajnálkoznak, hogy a Többiek nincsenek ott. De előbb utóbb majd eljönnek Ők is, és meghallgatják, amiről beszélek, hiszen „kulcsot adok” Nekik az élethez, ráadásul szinte ingyen.

- Mi az, hogy „szinte ingyen”?

- Megfizettetem, ha valahova elmegyek. 12 éven át tettem, amit tettem. Több tízmilliót költöttem az emberekre egészen addig, amíg úgy gondoltam, ez az én életfeladatom. Most, hogy tudom, nincs semmiféle kötelezettségem az életben, szabad vagyok, és ezt másnak is meg kell adni, hát fizessék meg az emberek maguk, a „szabadságukat”, ne én. Nekem mindegy, ki fizeti ki a költségeket, hogy eljussak valahova megtartani ezeket az előadásokat. Polgármester, vagy belépőjegyek… Az érdekesség az, hogy az emberek valóban nem becsülik azt, ami ingyen van. Ahol tegnap voltam előadást tartani, egy Pécs környéki falu, ott a polgármester fizette ki a költségeket. Ahogy kerestem a kultúrházat, megálltam egy hölgy mellett, és megkérdeztem, hol a művelődési ház. Megmondta, majd megkérdezte, hogy én jöttem-e előadást tartani? Mondom:

 - Igen.

 - Na ne mondja, hogy gyógyszerek nélkül lehet élni!

 - Miért ne mondanám? Több, mint 12 éve halottnak kellene lennem, azóta nem szedtem gyógyszert, és most itt beszélget velem - válaszoltam.

 - Hú de kár, hogy kell mennem a gyerekért, el kellene mennem nekem is akkor az előadásra! – mondja Ő.

Odaérek a kultúrházhoz, egy középkorú hölgy vár. Öt perc és kezdődne az egész. Sehol senki. Azt mondja, minden házhoz bedobta a szórólapot, majd ecseteli, hogy mennyire nem mozdulnak már semmire az emberek. Aztán várunk egy kicsit, és szó esik arról, miről is lett volna szó. Aztán a hölgy felsóhajt, „Uram Isten, de jó lett volna hallani!”… Aztán arra téved valaki, szóváltás, majd elrohan, és szól néhány embernek, hogy azonnal jöjjenek, mert most nem egy „árus”, vagy „sarlatán”… jött, aki becsapja Őket. Végül is az előadás nem marad el, mert jönnek páran. Végighallgatják, majd megkérdik, hogy visszamennék-e valamikor, szólnak a többieknek. Megértik, hogy valóban „kulcsot” kapnak az élethez, a boldogsághoz. Odajön egy középkorú hölgy az előadás végén, és így szól: „Nem fogja elhinni, úgy érzem, mintha egy nagy kő esett le volna rólam, amit nem kell tovább cipelnem…” Persze én elhiszem, hiszen látom rajta. Hát, így zajlik ez az „előadásosdi”. Igazán jöhetnének az első előadásra is, hogy ne kelljen annyit mászkálnom! J

- Semmi negatív visszajelzés?

- Nagyon ritka a kritika. Nem régiben valaki megkérdezte, hogy a bio-, reformtáplálkozás segíti-e a fogyást? Mondom: persze, aki megfelelő tápanyagokkal táplálkozik, éhezés nélkül állandóan az ideális súllyal fog rendelkezni. Erre azt feleli: akkor ön nem hiteles előadó! Mindezt azért mondta, mert van rajtam némi súlyfelesleg. Erre megkérdeztem a hölgyet, hogy én nem vagyok-e hiteles, vagy az, amit eddig elmondtam? Elgondolkodik, de nem vártam meg a válaszát, mert tudtam, hogy ott legbelül a szívük mélyén érzik az igazát annak, amit elmondtam. Aztán hozzátettem: „Nézd, én nem úgy vagyok az élettel, mint az emberek általában. Engem már nem bántana, ha megbetegednék, mert tudom, hogy én vagyok az oka. Azt is tudom, mit kezdjek magammal olyankor, ha valami gond adódik egészég terén. Ha kell, kúrázok, koplalok (nem eszek egy hétig), beöntést adok magamnak, gyógyteákat iszom… És ami fontos, én nem félek a haláltól, mert tudom, hogy az élet örök. Így aztán döntéseimet arról, hogy ebben a világban mit és hogyan kívánok megélni, átélni, ez tudatosan hozom meg. Te és más sem, soha többé nem fogja azt hallani tőlem, hogy más a hibás azért, ami engem ér. Én nem fogok kártérítési pert indítani az orvos ellen műhiba miatt, mert tudom, hogy én juttattam magam a műtőasztalra, némi élvezetért cserébe. És természetesen semmiféle neheztelést nem tudnék érezni azok iránt, akik azt mondják: „nem vagy hiteles előadó”. Én semmit nem vesztek. Aki viszont e gondolat miatt dobja félre mindazt, amit hallott, és ezért nem hisz benne, az nem élheti meg valóságként mindazt, amit halott, a feltétel nélküli boldogságot, az egészséget…”

Elmondtam egy kis „mesét” is, hogy értsék jobban, miről is beszélek. Az Ördög úgy gondolta, megtréfálja az embereket. Ezért aztán egy palástot varrt magának és Istennek öltözött. Kiállt az emberek elé és így szólt: „A SZERETET JÓ DOLOG!” De az embereket nem ejtették a fejükre, átláttak a szitán, hiszen a palást rövidre sikeredett és nem takarta el az Ördög patáját. Nem szóltak semmit az emberek, levonták a következtetést abból, amit láttak. Aha, nem csapsz be – gondolták - , látjuk ám, ki vagy! Te vagy az Ördög, és Te mindig hazudsz, rosszat akarsz az embereknek… Így, ezekkel a gondolatokkal fordultak el az emberek az áll Istentől, s azóta hiányzik az igaz szeretet az emberek szívéből, s azóta vágynak rá. Az Ördög valószínűleg jót kuncogott, mikor a palástot – amivel álcázta magát – direkt rövidre szabta. J Bizony mondom Néktek, ha az ördög mondja, hogy a szeretet jó dolog, az akkor is jó dolog! J

-         Azt mondtad, többnyire előadást tartasz. Mit csinálsz még?

- Olyan éttermet, ami átfogóan adja a bio-reform-, valamint a hagyományos ételeket, kiszállítva is. De készít gyógyteákat, frissen facsart zöldség és gyümölcsleveket, biocsírákat a zöldségsalátába, szendvicseket iskolabüfékbe… Aztán, ezt elterjesztem sokfelé majd. Mindezt addig és úgy, ahogy kedvem van. „Pihenésképpen” még buszozni is visszamehetek például. 

- Olvastam a honlapodon az „Életmódklub”-ról. Vannak fent köszönőlevelek. Igaz, hogy akár a rákot is kezeli a kajád?

- Mit olvastál?

- Köszönik, hogy megszabadultak egy életen át tartó fejfájástól, gyomorfekélytől…

- Akkor ott a válasz a kérdésedre! J

- Nem lehet könnyű csinálni ezeket a dolgokat, amikkel foglalkozol. A klub, az előadások…

- Ha az ember szereti azt, amivel foglalkozik, nem terheli, hanem feltölti. Igaz, sokszor van úgy, hogy úgy gondolom, befejezem.

- Miért?

- Mondjuk, nincs már kedvem hozzá például. Van úgy, hogy úgy gondolom, elég a sok gáncsoskodásból, amit a „törvényre hivatkozva” végeznek velem szemben a hivatalos szervek. A hócipőm az, aki győzköd bárkit is, hogy legyen boldogabb és egészségesebb, ha nem hogy örülnének, még akadályokat gördítenek elém.

- Mire gondolsz? Van, aki akadályozza a „munkád”?

- Húúú! Ne tudd meg! Lenne egy-két sztorim.

- Írjuk le!

- Kézzel, lábbal tiltakoznak a változtatás ellen sokan. Ezek olyan felépített rendszerek, vagy éppen élelmiszergyártók, gyógyszergyártó… vagy cégtulajdonosok, vagy politikusok, kiknek cégeik vannak…, akik érintettek a változásban. Tudjuk jól, hogy amennyiben valamin változtatni kívánunk, valami újat alkotunk, óhatatlanul lerombolunk valami olyasmit, amit addig jónak tartottunk. Nos, azok az élelmiszer-„nagyhatalmak”, melyek az egészségtelen élelmiszereket gyártják, és elárasztják velük az egész világot, nem nézik jó szemmel, ha valaki arról beszél, hogy milyen káros valójában a denaturált, rossz összetételű… élelmiszer, mert valószínűleg a jövőben egyre kevesebben veszik majd le a boltok polcairól. És kinek kell az egészséges, gondolkodó ember? A gyógyszergyártásnak biztos nem, de a politikusnak sem, mert nem marad, akit irányítson.

- Képesek akadályt gördíteni eléd, az elé, amit teszel az emberekért az alapítványodon keresztül?

- Ez most vicc? Gyilkoltak már meg embert pár forintért is az utcán. Nem ám a milliárdos üzletekért. Csak, hogy megértsd, miben is élnek ma az emberek, milyen „rendszerben”, elmondok néhány történetet.

Elszomorító tényeket fogok itt közölni. Olyan elszomorító tényeket, amiket talán képtelenek lesznek egyesek elhinni. De az, hogy esetleg nem hisznek nekem, semmit nem von le annak valóságtartalmából, amit itt „elmesélek”.

         Nagyon sokan eljutottak mára már arra a szintre, hogy rájöjjenek, valami nincs rendben az emberiség életével, életvitelével. Akármilyen témába „könyökölünk”, valami mindig „sántít”. Jó volt a „tej” mostanáig, most meg kiderült, azt hallani, hogy nem éppen egészséges dolog… Gyógyíthatatlannak „kikiáltott” betegségek, csodával határos módon való gyógyulásáról számolnak be egyre sűrűbben a médiában…

Ugyanakkor „elsiklunk”, vagy csak felületesen adjuk a köz tudomására, hogy a „csodabogarak”, mit is tettek azért, hogy meggyógyuljanak. Vagy, ha el is mondják, kétkedve fogadjuk, mert amit állítanak, az ellent mond esetleg a „megszokottnak”, a tudomány által propagáltaknak. Igaz, a „csodaesetek” és a kísérletek által már a tudomány állásfoglalása is megváltozott. Olyan dolgokat „feszeget”, amit eddig jónak és életfeltételnek hittünk, az mára – mint kiderült – bizony „vesztünket” okozza, mint pl. a tej, tejtermékek, vagy a hús fogyasztása…!

Hogy mégis miért nem látnak napvilágot a kutatás egyértelmű eredményei, ennek „nyomós” oka van!

Ezekre az okokra majd visszatérünk a végén.

         Azonban mielőtt folytatnám és megosztanám veletek az igazán érdekes történeteimet, feltétlenül tisztázni kell néhány dolgot!

Első és legfontosabb! Nem „vitát” kívánok nyitni a leírtakkal. Számomra tények, mik megtörténtek, bármi hihetetlen is az.

A másik, hogy mára már „hidegen hagy”, hogy ki mit hisz el nekem, vagy éppen mit gondol rólam. Az sem igazán érdekel – bár ez durvának és sértőnek tűnhet egyesek számára –, hogy ki mit kezd az információval, változtat-e életvitelén, saját érdekében a „tanulságok” hatására. Volt idő a kínokkal teli gyógyíthatatlannak hitt betegségem után, amikor mindenáron meg akartam kímélni az embereket attól, azoktól a kínoktól, amikbe én magam kerültem. Minden percben másokért próbáltam élni, traktáltam az embereket, hogy „nem jó ez így”, ne tegyék ezt, vagy azt… Talán azt is kijelentetem, hogy szinte erőszakos voltam, hogy „nézeteimet” másokra aggassam. Rá kellett jönnöm, hogy amit az élettől kaptam, azt „nekem címezték”, olyan „írással” amit csak én tudok elolvasni. Olyan írással, amit ha felolvasok, nem fognak „megérteni”. Rá kellett jönnöm, hogy nem kell mindenkire rátuszkolnom azt, ami „tálcámon” összegyűlt a tanulságos kínlódások és az azt követő évek során.

         Nincs több dolgom, mint őszintén, nyíltan „kitenni tálcámra” azt, ami van, és „körbesétálni”, mert majd leveszik az emberek önként azt, amire szükségük van. Voltak, vannak és lesznek olyanok, kik értenek a „szóból”, mások viszont meg akarják tapasztalni a „kínt”, hogy kézzelfoghatóvá váljon számukra, amik „tálcámra” kerültek az évek során. Nekik kitartást kívánok!

         Három történetet fogok elmondani az elmúlt 12 évből. 12 év, mióta úgy döntöttem, hogy „megmentem az emberiséget saját magától”.

 

Gyógyulásom után sok minden megváltozott életemben. Már nem ugyanazok a dolgok voltak fontosak többé számomra, mint betegségem előtt. Munkám mellett rengeteget dolgoztam, víztisztító készülékeket kezdtem el forgalmazni, mert ivóvizeink annyira szennyezettek, hogy ivásra alkalmatlanok mára. Évekig kerestem pénzt e tevékenységgel, s a keresett pénzből gyermekintézményeket igyekeztem támogatni, felszerelni víztisztító készülékkel, hogy nekik legyen legalább több esélyük. Sok óvodát, iskolát sikerült támogatni, és ez által tiszta víz került fogyasztásra az intézményekben. A víz után – úgy gondoltam – jöhet az élelmezés, a táplálkozási szokások megváltoztatása, megreformálása, egy egészségesebb irányba. Jó kapcsolat alakult ki több óvodavezető és köztem. El is indítottunk egy programot, „Gyermekeink egészségért” címmel. Hat óvodavezető vett részt a programban. Többször ültünk össze, bizonyítottam az elképzeléseim helyességét, amit meg is értettek, és elfogadtak, ami nem csoda, hiszen „értelmiségiek”. Minden simán ment, már csak a fizikai megvalósítás volt vissza. Ekkor „csoda” történt. Felhívott a „szóvivő” óvodavezető, hogy menjek el hozzá feltétlenül. Már amikor hellyel kínált, éreztem, hogy baj van. Könnyekkel küszködött és mielőtt elmondta volna, mi történt, már az elején bocsánatot kért. Elmondta, hogy kapott egy telefonhívást attól a cégtől, aki az óvodák élelmezését ellátja. Tudtára adta az óvodavezetőnek – finoman –, hogy amennyiben az alapítványommal tovább folytatják a kapcsolatot, úgy megvonják a rendszeres támogatást az óvoda alapítványától, amit azért hoznak létre az óvoda vezetői, hogy fenn tudják tartani az óvodákat, mert bizony az állami pénz a kevésnél is kevesebb a fenntartásra.

Miközben ezt elmesélte nekem, könnyekkel küszködött és látszott tehetetlen dühe. Arra kért, ne mondjam el senkinek, aminek én eleget is tettem, mert nem nevezem meg az óvodákat. A másik ok, amiért nem nevezem, meg, mert nem kívánok a múlttal foglalkozni, sem „bírósági”, sem semmilyen formában.

         Ugye érthető, hogy mi történt? De mit is várjon az ember? Nem igaz? Maga az állam zárja be azt az óvodát, ami reformtáplálkozással igyekszik megóvni a gyerekek egészségét, úgy, hogy amit a gyerekeknek adnak orvosilag bizonyítottan, kutatásokkal alátámasztva:. Hogy miért? Mert tejüzemeket, húsipart építettünk, ennek megfelelően kibővítettük kórházainkat, a gyógyszereket el kell adni…

…Mert ahol a pénz, ott a hatalom, nemde?

 

A következő „mese” sem unalmasabb!

 

         Mint említettem, víztisztítók forgalmazásával kerestem – akkoriban – azt a pénzt, amivel elindult az alapítvány. A cég, melyik importálta a víztisztító berendezéseket, roppant korrektül járt el a készülékeikkel kapcsolatban. Ugyanis nálunk sokkal szennyezettebb az ivóvíz, mint ahonnan a készülékek származtak, így nem tudták szavatolni ugyanazt a szűrt mennyiséget, mint ahol gyártották. Tovább nehezítette, hogy a szűrők élettartamát nem lehetett az egész országban szavatolni, mivel egyes területek kevésbé, míg mások jobban szennyezett területek voltak ivóvíz tekintetében. Ezért vízmintát vetettek arról a helyről, ahova a háztartási víztisztító készülék beszerelésre került és azt megvizsgáltatták. Így korrektül meg tudták adni, hogy a készülék mennyi vizet tud pontosan megszűrni, mikor kell betétet cserélni.

         Történt egyszer, hogy egy másik megyei lapban, mint ahol élek, megjelent egy cikk az „erőfeszítéseimről”, az óvodák támogatásáról. Ennek kapcsán többen telefonáltak, abból a megyéből – magánemberek –, hogy Ők is szeretnének víztisztítót otthonukba. Szívesen tettem ennek is eleget, természetesen. Megtörtént a víz vizsgálata, és megdöbbentett, mert az egyik legrosszabb eredmény volt az ország határain belül. Volt még egy dolog, amin nem tudtam túltenni magam ez üggyel kapcsolatban és úgy döntöttem, utánajárok.

Nem sokkal később az adott megyeszékhelyről – ahonnan víztisztító készülék vásárlására jelentkeztek – jöttek a tájékoztató hírek, miszerint kétmilliárd forintot költöttek víztisztítására. A vizsgálat eredményeit nézve számomra nem tűnt igaznak a hír. Ezért felkutattam az „illetékes elvtársakat” a megye vezetéséből, és közöltem velük észrevételemet. A kedvesnek indult beszélgetés hamar „fenyegetésbe” ment át, mikor megtudták, milyen ügyben keresem Őket, de végül is, „mi köze hozzá?” szöveggel, letették a kagylót. Puff neki! Már megint „beletenyereltem” valamibe. Felhívtam a megyei napilapot, és kértem egy „tökös” újságírót. Kapcsoltak is valakit. Bemutatkozás után az első kérdésem az volt: „Van e szólásszabadság?” A válasz: „Természetesen”. Viszont mire közöltem, hogy miből, milyen következtetésre jutottam és bizonyítékom is van, ezt a választ hallottam a kagylóban: „Sajnálom.” Nem is kívánt mást hozzáfűzni az újságíró.

         Most mit mondhatnék? SAJNÁLOM!

 

 

         A harmadik történetet nem tudtam könnyek nélkül átvészelni abban az időben, akkora volt bennem a fájdalom.

 

 

A FŐORVOS, AKI EGYÜTT MŰKÖDÖTT VOLNA, HA...

 

           

Történt egyszer, hogy a Kapos Rádióban egy interjút hallottam. Egy főorvossal a lábszárfekélyről és annak gyógyíthatatlanságáról volt szó. Még egy klub is létre jött, mely szegény, szerencsétlen embereket hivatott szolgálni.

Betelefonáltam és arra kértem a főorvos "urat" - miután elmondtam törekvéseimet, a hiteles természetgyógyászok és az érdeklődő orvosok "összekapcsolásáról” -, hogy próbáljuk ki a természetes gyógymódot is, mely rövidtávú, végleges és olcsó megoldást kínál a betegek számára.

Nem zárkózik el - mondta a telefonban. Meg is kerestem mindig abban az időben, amit megadott, de soha nem ért rá. Orvos ide vagy oda, nem szép dolog ilyeneket tenni. Az ilyen esetek tanítottak meg valamit a „tiszteletről” számomra, amire most nem térek ki.

Végül is a harmadik ilyen alkalommal, mikor „találkára hívott”, megadott egy időpontot, mely a lábszárfekélyesek klubdélutánja volt. El is mentem. Jött is a főorvos úr több kollegájával együtt, s jöttek a betegek is szép számmal. (Fantasztikus, hogy milyen ronda tud lenni egy lábszárfekély. Nem csodálom, hogy ennyire zárkózottakká váltak ezek az emberek.)    

Szánt rám időt mindjárt a „klub összejövetel” elején a főorvos úr, még mielőtt a betegek elkezdtek jönni.

Próbáltam bevezetni egy másik fajta természetes gyógymódot, de mindjárt az elején megemlítette az első vehetetlen akadályt. Ugyanis a klubot egy cég támogatta anyagilag. Méghozzá az a cég, melynek a termékével a gyógyítást kísérlik, hozzáfűzöm, hogy sikertelenül.

Hoppá! Az első igazi akadály, hogy ezek a szerencsétlenek hozzájuthassanak a mindent megváltó gyógyuláshoz! „Hogy nézne az ki, hogy valaki támogatja a klubot, és mástól gyógyulnak a betegek? Ugye ért engem?” – kérdezi tőlem a főorvos úr.

Ugye értitek!

Nem akartam hinni a fülemnek, mikor ezeket a kijelentéseket hallottam. Kedves lábszárfekélyesek! Sajnálom, de szó sem lehet a gyógyulásotokról, amíg a pénz diktál, vagy fel nem ébredtek végre és kerestek más járható utat. Egyébként feltételezem, hogy az ott lévő orvosok sem "kommunista szombatot", vagy kötelező társadalmi munkát végeztek jól megérdemelt pihenési idejükben. Ha igen, akkor tisztelet érte.

         Aztán megjött a tévé és rám már nem maradt idő, így hát megvártam a végét, s közben figyeltem a tisztelettudó és odaadó beszélgetéseket a betegek és orvosok között a kötözések közben.

"Á! X néni! Mi újság? Nézzük csak! Milyen szépen javul, kezd megszáradni. Igen - mondta a nénike, de nézze csak, itt meg kijött egy másik közvetlenül mellette. Igen sajnos - mondta a fiatal doktor "úr". De nézze csak, ez milyen szépen gyógyul, s most kap megint egy új szert és még fizetnie sem kell, mert a cég ajándéka. Ez biztos segíteni fog..." Valahogy így zajlott le az összejövetel.

A háttérben a gyártó cég az új termékével, előtérben a mindent tudó orvos, központban pedig a gyógyulni akaró - de csak Isten tudja: miért nem tudó - beteg.

         Aztán szép lassan minden beteg elmegy, s szenved tovább immár egy új reménnyel. Közben szívem szakad meg, hogy megint mindent a pénz határoz meg, és én nem szólhatok nekik: Várjatok! Gyógyítható!

Nem vártam hiába, mert megint időt szántak rám. Igaz, én csak a főorvos "úrral" kívántam beszélni, de így is jó.

Természetesen nagyon hamar váltam gúny tárgyává, de ez engem nem zavart, hiszen én merészkedtem közéjük.

Fantasztikus, hogy megfér a gúny a tiszteletben.

Megpróbáltam bevezetni mondandómat, mert én nem szeretek kihagyni egy fázist sem, nehogy a logika elvesszen abban, amit mondok, de hamar elfogy a türelem.

Ez biztos hosszúra nyúlna, jegyzik meg közösen beleegyezve, majd máskor folytatjuk - mondta - a főorvos "úr”, mert most nincs időnk.

Hát, hogy is lenne idejük, hiszen ezt az időt senki nem fizeti, amit velem töltenek, miközben "hülyeségeket" hallgatnak.

"Megbeszélem a kollegákkal és hívjon fel egy hét múlva!" - Volt az utolsó szó.

         Miért is "erőlködtem" annyira én? Mit is akartam?

Az én esetem a gyógyulásommal nem statisztika. De ha tudnák, hány olyan ember van, hozzám hasonló, kik nem "statisztikák". Amennyiben egy orvos tesz egy látványos - elvileg lehetetlen – gyógyítást, az azonnal statisztika, melybe rögtön milliárdokat lehet beleölni, és piacra lehet dobni.

Nem kértem többet, csak azt, hogy kísérjék figyelemmel és publikálják az eredményt amellett, hogy ellenőrzik: nem tesz kárt a javasolt természetes gyógymód.

 

A képen látható lábszárfekélyek természetgyógyászati módon voltak kezelve. 21 napos kezelési időt látni.

Maradandóan, és olcsón gyógyítható a lábszárfekély!

 

 

 

 

Ennyit az „elkeserítő” történetekből!

 

Nem az a feladat, hogy felelősöket keressünk, elmarasztaljunk bárkit is, bíráljunk…

Mert amikor felelőst keresünk, azt mindig magunkkal kell kezdeni!

Azt kell „kutatni”, mi a „kiút”!

- És mi a kiút?

- A HIT! Mi lenne? Valamit hittünk, valamit gondoltunk, és annak megfelelően cselekedtünk idáig, és ide vezetett. Most higgyünk, gondoljunk mást, ami máshova vezet. Ami elvezet bennünket a földi „paradicsomhoz”!

- Ehhez nem hiszem, hogy elég lehet a HIT.

- Ha tudnák az emberek, hogy mekkora ereje van a HIT-nek!

Abban az időben, amikor kijöttem pokoli állapotomból, történt még valami, aminek nagyon sokat köszönhetek. Valami, ami megmutatta a HIT erejét, azon túl, ami velem történt.

Épp kilábaltam, amikor kiderült, hogy bátyámnak, aki hat évvel idősebb nálam, kétoldali tüdőrákja van. Az orvosok azt mondták, hogy kettő, maximum hat hónapja van hátra, mivel a tüdő mindkét felét nem lehet kivenni. Ekkorra már elég jó volt a viszonyom Istennel, így aztán elkezdtem imádkozni érte. Emellett igyekeztem mindent megtenni érte. Még desztillált vizet is vettem sok-sok ezer forintért. Valami szélhámosság volt abban az időben. De nem is ez a lényeg. Hiába mondta a feleségem is, mivel egészségügyit végzett, hogy nincs értelme, értsem meg, hogy meg fog halni. Ennek ellenére aztán mégis csak megtettem minden tőlem telhetőt érte. Reggel úgy ébredtem, este úgy aludtam el, hogy imádkoztam, kértem Istent, hogy gyógyuljon meg bátyám. Napközben is rengetegszer tettem ugyanezt, ahányszor csak eszembe jutott. Emellett sokat költöttem csodaszerekre, amiknek semmi köze nem volt a rák gyógyításához, viszont így utólag visszagondolva, erősítette a hitemet, hiszen nem csak kértem, de meg is tettem minden tőlem telhetőt „bizonyítva”, hogy a kérésem komoly, s annak beteljesülésében hinni képes vagyok. Ima ide, ima oda, pár hét leforgása alatt bátyámnak áttétek képződtek a tüdejéről a szívére, a májára, a csontra… Egyszóval, az esélyek már a nulláról nullára csökkentek. Én még mindig csak imádkoztam, könyörögtem, és költöttem… És hallgattam a testvérek, rokonok „nyugtató” szavait: „Győző, hiába, értsd meg, meg fog halni!” Ilyenkor mereven szemükbe nézve válaszoltam: „Értsd meg, nem fog meghalni!” Bátyám már teljesen elfogyott szinte, annyira vékony lett. Felesége kikérte a kórházból és hazavitte. Befejezték a kezelését. Én a fohászkodást viszont nem. Teltek a napok. Azt vettük észre, hogy bátyám kezd „feléledni”. Közérzete javul, és kezd visszahízni. Valami fontosat azért itt meg kell említenem! Nem volt Ő sem egy agytröszt. Kismotorból is alig tudott jogsit szerezni annak idején. Ezt azért említem meg, mert bátyámnak fogalma sem volt arról, hogy Ő milyen beteg valójában, hogy Ő meg fog halni, mert senki nem mondta el Neki. Vagy tudta, mert rájött, vagy nem, mert nem jött rá. Függetlenül attól, hogy a bátyám volt, én az utóbbira szavaznék, még akkor is, ha ezzel csorbítom nem létező hírnevét. Abból gondolom, mert, ha tudta volna, az Ő hitetlensége, gyengítette volna az én hitemet. Summa-summárum (vagy van ilyen szó, vagy nincs, de ez engem nem érdekel, bizonyára tudjátok, hogy összegezni akarom a kis mondanivalómat), bátyám egy év alatt teljesen visszahízott, és megint seftelt (munkának nevezett pénzkeresés). Érdekességként megemlítem, hogy életvitelén semmit nem változtatott! Miért említem? Mert amíg én vegetáriánus lettem és gyógynövényeken éltem, Ő semmi ilyesmit nem csinált. Ette a cupákos húsokat… Aztán egy év eltelte után bátyám beállított a MÁV kórházba, mire az orvosok nem tudták mire vélni megjelenését. Úgy kellett az állukat felvenni a földről, olyan mélyre zuhant. Mit keres itt ez az ember, hiszen „halott”, legalábbis „papírforma szerint”? Ha már ott van, megvizsgálják, gondolták. Ha az álluk nem tartózkodott volna a legalacsonyabb szinten, valószínűleg tovább zuhant volna. És most lássatok „csodát”! A bátyám szervezetében egy „deka” rákot nem találtak! Sehol, semmit! Ugye hihetetlen? Pedig igaz! Azért arra volt erejük az orvosoknak, hogy állaikat felszedjék, és meghívják a médiát, hogy Ők milyen gyógyítást vittek véghez, amihez persze „semmi” közük nem volt! Csak éppen bátyám mondott nemet a meghívásra. Nos drága cimboráim, innen van az a fene nagy hitem, amit nehéz megingatni! Innen van a fene nagy elégedettségem, „lekezelőnek” vélt modorom. Mert, ha valaki nem zavartatja magát az életben már semmiért, cselekedeteiből, mozdulataiból bizony van úgy, hogy rossz következtetést vonnak le. Pedig én nem teszek mást, csak mindenkivel olyan vagyok, mint saját magammal, mivel nem látok különbséget közted és köztem, köztem és minden közt.

Végül is bátyám története itt nem ér véget. Visszaállt eredeti életvitelébe teljesen, irtotta a természetet pl. diófákat vásárolt fel és értékesítette, többek között. Aztán eltelt öt év. Ez alatt az öt év alatt sokat tanultam a történtekből. Megismertem a hit erejét, hogy mire is vagyok képes valójában. Kezdtem leszokni, hogy másoktól várjak el bármit is, így aztán egyre kevesebb csalódás is ért. Aztán, mivel már tudtam, hogy az élet örök, a halál nem gond… Tudtam, hogy milyen fontos a szeretet, a szeretetből fakadó egyéb dolog, mint szabadság, béke… Visszaadtam bátyám szabadságát. Senki ne akarjon megkövezni! Egyszerűen csak az történt, hogy felismertem, nem szólok bele senki életébe többé, ha csak Ő nem akarja. Az, hogy az Én mikor akar valamit valóban, azt egyszerű felismerni. Amikor hisz abban, amit el akar érni, és tesz is abba az irányba, ami célja felé viszi, kinyilvánítva ezzel, hogy: „Én hiszek magamban.” Nos, ebben az esetben én, a bolond voltam, aki hitt. Nem láttam már értelmét annak, hogy beleszóljak bátyám akaratába. Így aztán megköszöntem Istennek, amit tett (persze Istenek pont annyi köze volt hozzá, mint nekem), és így szóltam: „Köszönök mindent, megtanultam belőle azt, amit kellett. Azt, hogy létezel, s azt, hogy milyen ereje van a hitnek… Úgy érzem nincs jogom itt tartani a bátyámat, mert tudom, hogy minden, ami történt, inkább szolgált engem, mintsem Őt. Ezért aztán arra kérlek, legyen meg az Ő akarata! Ámen.” Hogy mi volt az Ő akarata? Nos, ez kicsit hihetetlennek tűnhet számodra, kedves „barátom”, de egy olyan torokrák, ami egyszerűen pár hét leforgása alatt elvitte Őt egy más világra.

- Nem bántad? Nem fájt, hogy meghalt?

- Mi fájt volna, hogy visszament oda, ahonnan jött? Nem, nem fájt. Én tudom, hogy él, mert az élet örök. Nem hiszem, hogy lesz temetés, amin könnyet fogok ejteni.

- Ez így annyira durva, és kegyetlennek hangzó!

- Csak azért, mert… de ezt hagyjuk!

- Rendben. Beszélhetünk kicsit az emberiség jövőjéről? Azt mondtad, a jövő ismerhető.

- Miért ne beszélhetnénk?

- Milyen jövő vár az emberiségre?

- Amilyen a jelene.

- De most komolyan!

- Komolyan. Tudod jól, hogy nincs ebben semmi tréfa, hiszen megbeszéltük, hogy a jelen a múlt következményeként alakul ki, akkor a jövő nem lehet más, mint a jelen következménye. Így semmi más dolgod nem maradt, mint, hogy megnézd, mi a jelen „igény”, a jelen gondolat, milyen az emberek hite. Én úgy látom, hogy eleget szenvedett az emberiség. Háborúztak már annyit, hogy vágyják a békét. Van már annyi betegség, és betegségtől való szenvedés, hogy vágyják az egészséget. Történt már annyi rossz, hogy vágyják a békét. És van akkora már a félelem, hogy vágyják a félelemnélküliséget. Akkora a gyűlölet sok emberben, hogy vágyja a SZERETETET.  Én úgy látom, hogy az emberiség hasonlatossá vált a macskához, melyet egy hülyegyerek pörget a farkanál fogva a feje felett, miközben az erőteljesen nyávog. Ismered a történetet?

- Nem. Hallgatom!

Persze a macska nyivákol erőteljesen. Megy arra egy öregember, és rászól a fiúra, hogy:

-         Mit csinálsz, te szerencsétlen!?

Erre a fiú visszaszól az öregnek, miközben tovább pörgeti a macskát:

- Hogy-hogy mit? Hát örömet szerzek a macskának!

     - Ez neki öröm, te anyaszomorító?

     - Ez még nem, de majd, ha elengedem!

Nos, van valami igaza a „bolond” gyereknek! Az emberiség is valahol itt tart most. Fogja a saját „farkát”, vagy egyesek másokét, és „pörgetik”, miközben szenvednek tőle. Aztán amikor már a szenvedést felismerték annyira, hogy el tudják dönteni, hogy nem erre van szükségük, akkor majd „elengedik”, és a szenvedéstől való megszabadulás olyan eufórikus érzést von majd maga után, amiből rá fog jönni, hogy a szenvedés az életben nem volt más, mint egy olyan dolog, ami megmutatja a szenvedés ellentétét, az egészséget, a békét… ezeknek az értelmét, ezeknek az értékét. És az ember bölccsé válik majd, és megtudja, hogy szenvedéseinek oka Ő maga volt mindig is, és ez nem szolgált mást, csak azt, hogy megélhesse a háború, a betegségek, a nyomor… után, a békét, az egészséget, a gazdagságot… Most éppen ott tartanak, hogy elfordulnak mindentől, és mindenkitől az emberek. Bezárkóznak, és már senkinek nem tudnak hinni, senkiben nem tudnak bízni. Hidd el nekem, ezek a „farok elengedésének” utolsó pillanatai. Itt fognak rájönni, hogy a megoldás kulcsát ne mástól várják. Itt jönnek rá lassan, hogy Ők maguk a kulcs az élethez. Rájönnek, hogy igenis az összefogással, az egységben való gondolkodással tudják megvalósítani mindazt, amire vágynak. Többé nem fognak úgy nézni a másikra, hogy idegen, mert rájönnek, hogy a falevél, mely szénmonoxidot lélegzik be, és oxigént ad, olyan része az életnek, mint a másik ember, ki termel neki gabonát, amíg Ő a hivatalban dolgozik… Rájönnek, hogy minden egymásból táplálkozik, egymásból él, s hogy amikor valakit a természetből pusztulni hagyunk, magunkat pusztítjuk. Lassan a magunkra „zárt ajtó” kezd teherré válni, jön a felismerés, és ismét az összefogás, de úgy, hogy azokat, akik eddig akadályai voltak egy jobb világnak, egy kicsit a háttérbe szorítják majd. 

- És mindez hogy fog megvalósulni?

- Átalakulással, erőszak nélkül. Átalakul a politika, az egészségügy, a vallás, az oktatás, az élelmiszergyártás…

- Erőszak nélkül!? Te magad mondtad, hogy még pár ezer forintért is képesek gyilkolni, nem ám, hogy az említett dolgokat elveszítsék a tulajdonosaik!

- Igen, ezt mondtam. Ez egy folyamat lesz, egy olyan folyamat, melyet a magamfajta személyek, és azok fogják generálni, akik máig tudnak hinni és bízni, illetve a jelenben is épp „generálják”. Az emberek felismerik az összefüggéseket és az összefüggések ismeretének hiányosságából fakadó szenvedéseik okát. Felismerik, hogy minden, ami széthúz, feloszlik, különválik…, hogy egyedül boldoguljon az „elveszett”. Felismeri, hogy ha az esőerdőt irtja, meg fog fulladni. Felismeri, hogy oktatási rendszere, amit kialakított, valójában mennyi szenvedést okozott az emberiségnek az által, hogy az onnan kikerült emberek, akik ma vezetik a népet, nem hoztak jó döntéseket. Felismerik, hogy egy élet, egy ember, nem csak arra jó, amire az oktatásban meghatározták, hogy minden ÉN alkalmas valamire, ért valamihez, ami azt az egységet szolgálja, ami boldogságban és szeretetben képes lenne működni itt a földön. Nem fogja többé azt mondani, hogy: „Te nem lehetsz autószerelő, csak azért, mert nem tudod felmondani az ódát!”, hanem engedi, hogy azzal foglalkozzon az ÉN, amit szeret csinálni, s ehhez a társadalom meg is fog adni mindent az ÉN számára majd. Felismerik, hogy az egészségügy nem más, mint beteggyártás, hogy el tudják adni a gyógyszereket…, aztán mikor felismerik, lesznek emberek, akiket már nem hagy a lelkiismerete, hogy tovább kihasználja a betegeket, és elárulják végre, hogy miért is betegek valójában az emberek. Elárulják végre az orvosoknak is, akiket arra képeznek ki – elvileg –, hogy gyógyítsanak, de ők maguk is belehalnak abba, amit gyógyítani igyekeznek. Az élelmiszergyártás átalakul a nem denaturált, génmanipulált, színezék- és adalékanyagos élelmiszerek gyártására, mert tudják ma már, hogy ez vágta gallyra az emberiség egészségét és tudatát is. A vallásképviseletek elvesztik majd híveiket, mert kinek kell olyan Isten, ki büntet, és jutalmaz, ami az egyik embert félelemmel, a másikat nagy mellénnyel tölti fel, ami az sugallja, én több vagyok nálad, mert én Isten akarata szerint cselekszem, Te meg majd a pokolra jutsz, mert nem csinálod azt, amit Isten mond... Veszem a bátorságot, és elmondom az embereknek, ne féljék Istent, mert semmi köze szenvedéseinkhez. Inkább van köze annak az elhintett félelemnek, amit a vallás sulykolt az emberekbe. A következő választáson aztán egy olyan párt fog győzni, amely képes lesz összefogni a jobboldalt a baloldallal, megvilágítva, hogy nincs szükség semmiféle ellenzékre, mert az emberek célja ugyanaz, mindenki boldogságot, félelemnélküliséget, egészséget… akar. Nincs ÉN, ki ne ezeket szeretné! Minek ide ellenzék? Egy párt, melyben a hívő és az ateista egyként ismeri majd fel az összefogás, és a szeretet irányította döntések lényegét egy szebb és boldogabb jövőért.

- Ez túl szép lenne! Nem fogják hagyni a gazdagok, hogy a szegények elvegyék azt, amilyük van.

- Nem is fogják elvenni, miért vennék? Rájönnek majd a saját ostobaságukra. Az ember, ki felhalmozott valamit e világban, retteg attól, hogy elveszíti azt. Csak azt nézi, hogy ki mit visz el tőle. Ne hidd, hogy olyan jó élete van. Előbb vagy utóbb rájönnek az emberek, hogy a Földanyánk elég gazdag ahhoz, hogy mindenki degeszre tömhesse a „hasát”!

- Ki fogja ezt a pártot életre hozni?

- Mi. Na mit szólsz? És mások is. Aztán majd egymásra találnak, és egyesülnek. J Elindítjuk „játéknak” és játszva felépítjük itt a „Mennyek” birodalmát, ahol nincs erőszak, nélkülözés… senki számára!

- Ha ilyen egyszerű volna, benne is lennék.

- Akkor kezdjük! Legyen a neve: „ÉN”-ek pártja. Egy alapszabály van. A szeretetből hozunk döntéseket. Figyelem! Lehet tagnak jelentkezni! J

- Milyen jó lenne, ha ilyen egyszerű lenne.

- Pont ilyen egyszerű. Az ÉN bonyolítja. De jó ez így, érdekes „játék”.

- Hogy lehet egy célt könnyen elérni?

- Sok embernek még azzal is baja van, hogy nincs is célja. Nem lát értelmet az életben. Végül is Nekik is igazuk van, mert egy célt nem feltétlenül kell kitűzni. Az életet lehet a nélkül is élni, hogy valamit feltétlenül megszerezzünk, legyen az pénz, hatalom, pozíció. Végül is az ember azért született ebbe a testbe, hogy a test nyújtotta örömöket, érzelmeket itt megélhesse szabadon, akarata szerint. A legkisebb cél, amit az emberek többsége akar, az életben maradási feltételek. Ezek adottak, hiszen – mint mondta – a természet gazdag, ostobaság lenne attól félni, hogy valakinek nem jut valami. Természetesen a kitűzött célokkal sincs semmi gond. A gondot az okozza az embernek, ahogy eléri céljait. Kétféleképpen érhetsz el célt, azon kívül, hogy mindegyik esetben a hit az alapja a cél elérésének. Elérheted célodat úgy, hogy mások akaratát „megerőszakolod”, lopsz, csalsz, hazudsz… Természetesen ilyenkor joggal félted, amit elértél, mert cselekedeteid visszahatnak rád a jövőben. Az „erőszakkal” elért cél ugyanannyi szenvedést hoz rád, mint amennyi örömöd lesz benne. Az is igaz, hogy ez mindennel így van, hiszen az „egyensúly” az, ami fenntartja ezt a világot.

A legcélravezetőbb módszer a cél eléréséhez szintén a hiten keresztül vezet. Hit (ami egyenlő a gondolattal), szó és tett, de „erőszak nélkül” másokat nem eltaposva. A törvények rákényszerítése az emberre, az is „eltaposás, erőszak”! Sok ember gazdagodott meg, lásd politikusainkat, úgy, hogy a törvényeket használta, azt, amit Ő jól ismert, míg a „paraszt” nem, s így tett szert vagyonokra, amiről aztán azt tartja, jogosan az övé. Annak az embernek, ki célját a szeretetből hozott döntéseken keresztül valósítja meg, nincs mitől félnie. Több okból sem. A szeretet tisztánlátást enged. Az ember, akit szeretet vezérelt, tudja, hogy minden egy, így aztán mindegy, ki használja azt, amit „megszerzett”, mert nem úgy él, hogy az, amit megszerzett, az övé, hanem hogy csak ő használja. Egy csöpp félelem nincs abban az emberben, ki szeretetből éri el célját, nem mások „eltaposásával”. Nincs benne félelem, hogy nem tudja megvalósítani célját, és nincs benne félelem, hogy elvesztheti azt, amit „megszerzett”. Így aztán nincs félelemből hozott döntése sem, ami később visszahatna rá. Ha félelemből hozunk döntéseket, azt erőszak, lopás, hamis értelmezés (jogunk van rá címszó)… követ. Az ilyen embert egyszerűen nem lehet meglopni sem, mert a szeretet nem sajátjaként kezel semmit, csak úgy, hogy „VAN”. „…, s mert magának nem őrzi, el sem veszítheti”.

Hogy hogyan érheted el a célt? Egyszerűen. Higgy benne. Gondolj rá, mondd ki és cselekedj aszerint. Nincs semmi, ami megakadályozná célod elérését! Persze ne percenként mást akarj, mert úgy aztán bajos!

- Hogy lehetne meggyorsítani egy társadalom jólétének elérését? Egy cél, amit a társadalom tűz ki.

- Ugyanez. Egy egész társadalomnak kellene így gondolnia. De ma azt gondoljuk, amit a média sugároz. Sugározzon mást a média! Ne csak a katasztrófákról, a rossz hírekről tudósítsanak. Élvezik, hogy rossz hírrel szolgálhatnak, így aztán mit gondol az ember? Aztán létre is hozza, amit gondol. Engedjék be a jó híreket, és az sulykolják! Beszéljenek minél többet egy jobb világról, adjanak szót ne csak az érdekektől vezérelt, vagy éppen lefizetett „szakembereknek”, engedjék be az új ötleteket, a „nem szakembereket”. A nagy elmék, akikre felnézünk, a politikusok ide juttatták az embereket. Neki ez jó, de sokan szenvednek. Most szólalhassanak meg azok, akiknek nem jó így. Azok, akik a mai napig güriznek, betegekért (nem orvosokra gondolok most), hajléktalanokért, jogokért, természetvédelemért… Szólaljanak meg azok a magyar feltalálók, kik egy csapásra képesek lennének kiváltani a mostani energiaforrást úgy, hogy szinte semmibe nem kerülne többé az energia az embernek, és még a környezetét sem rombolná… Tegyenek az emberek azért, hogy a közös tudatformáló médiahálózat ne függjön senkitől, mert aki a pénzt adja, az diktál neki. Bizony szívesen fizetnék azért, hogy legalább egy országos tv, és egy országos lap szabaddá váljon. Erre ne sajnálja senki a pénzét! Ha azt mondanák, fizessek havi egy-két ezer forintot egy valóban szabad sajtóért, ami nem függ reklámoktól, politikusoktól…, zokszó nélkül megtenném, annak ellenére, hogy nekem így is jó a világ.

 

Lap tetejére

 

Itt kicsit „pihenek”, vagy letettem végleg a tollat… Nem is tudom!

TE mit kérdeznél? J (email: efealapitvany@efealapitvany.hu)

Most nincs kedvem írni, elnézést! J

 

 

Vissza a főoldalra!